A "kik a magyarok ősei?" kérdés rendszeresen felvetődik a hazai médiában és Kőrösi Csoma Sándor óta - vagyis már kerek két évszázada - hogy kiemelten foglalkoztatja a magyarságot. Kőrösi Csoma 1819 novemberében (vagyis épp most 200 éve) indult el Erdélyből gyalog-szerrel (!) Indiába és Tibetbe, hogy ott kutatásokat végezve bebizonyítsa a világnak: a magyarok Dzsungáriából (Nyugat Kínából) származnak. Utazása során áthaladt az Oszmán Birodalmon, Perzsián, a vad afgán hegyeken és eljutott Indiába, illetve a tibeti kolostorokba. Bár a britek megbízásából elkészítette a világ első tibeti - angol szótárát és komoly tudományos, nyelvészeti munkát végzett, valójában "leragadt" Indiában és nem tudta megvalósítani álmát: eljutni a Tibettől északra fekvő, ma Kínához tartozó Dzsungáriába. A tartomány Kazahsztántól keletre található és ma is lakosságának 46% -a újgurnak vallja magát [lásd az itt következő ábrát].

Később más követője is akadt Kőrösinek, például Vámbéry Ármin, aki 42 évvel később Közép-Ázsiában kereste a magyarok őseit. Egyikük sem járt sikerrel, az elképzelés viszont, miszerint őseink nem az Ural vidékén, hanem valahol Ázsia délebbi területein, valahol a Kaszpi-tenger és Kína közt formálódtak néppé, meggyökeresedett a köztudatban. Mint ahogyan az is, hogy a szkíták-hunok-magyarok közt egyenesági kapcsolatok vannak (mégpedig genetikai, származási szinten is).

A reformkor (1830-1848) új időszakot hozott a kérdésben: Reguly Antal ugyanis nyelvészeti alapokon próbált választ találni származásunk kérdéseire. Reguly 1840 illetve 1847 közt az Ural-vidéket beutazva végzett alapos kutatásokat az ott élő népek körében. Hazatérve egy több száz oldalas kutatási anyagot tett le a Tudományos Akadémia asztalára, mely azonnal elnyerte a történész társadalom elismerését. A finnugor elképzelés - mely találkozott a "rebellis" és büszke magyarság megregulázását célul kitűző osztrák hatóságok akaratával - magyar támogatókat is talált: Hunfalvy Pál és Budenz József személyében. Innentől hosszú időre a magyar őstörténet tanított és elfogadott "verziója" a finnugor-származás lett.

Később azonban egyre több kritika érte az Ural-vidéki, finnugor őstörténeti változatot, főleg miután nem csak nyelvi, hanem antropológiai, genetikai, régészeti és kulturális "vonalakon" is megindult a téma boncolgatása. A modern időkben már olyan történészek is hallatták hangjukat, vetették papírra véleményüket (kutatási anyagaikat), akik vagy a türk-ujgur, vagy a vegyes funn-ugor-türk leszármazás hívei voltak. Róna-Tas András, Szűcs Jenő, Németh Gyula szerint a 7 magyar törzsből csak kettő elnevezése mutat finn-ugor eredetre (Nyék, Megyer).

Jelenleg őstörténet-kutatásunk eljutott arra a szintre, hogy a középiskolákban mind a finnugor, mind a türk származás kérdése tanításra kerül, vagyis oktatásunk nyitva hagyja a talány megfejtését.

Részlet egy középiskolai tankönyvből (Száray Mikós: Történelem 9. 173.oldal)

A szabad gondolkodás azonban lehetőséget ad az önálló vélemények megjelenítésére is. A származásunkkal kapcsolatos kérdések jelenleg négy nagy "feladvány" köré csoportosulnak:

1. -- Néppé formálódásunk helyszíne az Ural hegység vidéke volt, vagy pedig egy teljesen más földrajzi terület például Közép-Ázsia, Dzsungária, esetleg a Távol-Kelet?
2. -- Van e leszármazási kapcsolat a mai magyarság és az ősi szkíta, hun népek között?
3. -- Kiket tekinthetünk legközelebbi rokonainknak?
4. -- Mikor és hogyan jelent meg a magyarság a dél-orosz sztyeppén?

Az első kérdést illetően minimum a kételkedés jogával kell élnünk, hiszen az urali tartózkodásunk időtartamát nem tudjuk pontosan, így nagyon is elképzelhető, hogy ELŐTTE más területeken is éltünk és a feltételezett urali őshazát csupán érintettük vándorlásunk során. A kiindulópont, néppé formálódásunk színtere könnyen lehet az említett Dzsungária is. 

A második kérdés, vagyis hogy van e komoly származási, vérségi és genetikai kapcsolatunk a szkítákkal és hunokkal a legnehezebben igazolható (és cáfolható) kérdés. A legnagyobb probléma a hatalmas időbeni és térbeli távolság okozza: Miltiadész, a marathóni csata hőse már Krisztus előtt 513-ban harcolt a szkítákkal (a nevezetes csata előtt 23 évvel), amikor a magyarokról még az égvilágon semmilyen információ nem áll rendelkezésünkre. Ebben az időben ismeretlen őshazánkban élhettünk, de egészen biztosan távol a hellén világgal szomszédos területektől (nincs ugyanis rólunk semmiféle forrás ebből az időből). Hasonló a helyzet a hunokkal is:a nevezetes catalaunumi csata idején (Kr.u. 451-ben) Attila és serege a mai Franciaország területén harcolt, amikor a magyarság az Ural vidékén halászott-vadászott és művelt földet.

A harmadik kérdés - nevezetesen, hogy kik a közvetlen rokonaink - ma is rengeteg vita alapját képezi, megosztva a genetikusokat és kutatókat is. Bár nyelvünkben valóban sok hasonlóság fedezhető fel az urali népek nyelvjárásaival, egyéb szempontokból (antropológia, termet, megjelenés, néprajz, ruházat, szokásrendszer) a X. századi magyarok inkább hasonlítottak a türk és sztyeppei népekre, mint a hantik, manysik urali törzseire. A mai magyarok esetében más dimenzióba kerül a kérdés, hiszen ezer éves történelmünk során annyi keveredés történt más népekkel (például besenyőkkel, kazárokkal, jazigokkal, germánokkal, oroszokkal, törökökkel, németekkel, szlávokkal), hogy szinte lehetetlen a kiigazodás. Ami a régészet által igazolt: a honfoglaló magyarok megjelenése (ruházata, harcmodora, hagyományrendszere) erős sztyeppei-türk hatást mutat.

A negyedik kérdés, miszerint "mikor jelentek meg törzseink a dél-orosz sztyeppén?" a történészek nagyobbik részénél már megválaszolt: a 830-as esztendőt megjelölve, ami a korabeli időkben jelentősnek számító sarkeli erőd forrásokban való felbukkanását jelenti. Sarkelt a bizánciak és kazárok emelték a Don folyó bal partján, a sztyeppei népek (főként magyarok) támadásainak megállítására. Ezt megelőzően NINCS írott forrás arról, arról, hogy magyar népelemek nomadizáltak volna a mai Ukrajna vidékein, vagyis az Uráltól délre.

Összefoglalva az tűnik leginkább megalapozottnak, hogy őseink nem kizárólag az Ural vidékén éltek, hanem lehetett egy korábbi közép-ázsiai vagy dzsungáriai őshaza is. Ez felveti azt is, hogy őseink talán nem is az urali népek közül kerültek ki, hanem valamilyen türk eredetű népcsoportból és csak később az Urál vidékére vándorolva keveredtek (vagy legalábbis nyelvileg szoros viszonyba kerültek) az ottani népekkel. Így egy kettős, türk-urali (vagy türk-finnugor) leszármazás a legvalószínűbb, melyben genetikailag a türk "vonal" az erősebb.

Ugyanakkor az ősi szkíta és hun népekkel való vérségi leszármazásunk nem bizonyított és időben-térben távolinak mutatkozik a magyarság illetve az említett népek közti kapcsolat. Nyelvünk ugyan mutat finnugor hatásokat, ám szokásaink, ősi hagyományaink, antropológiai jellemzőink, fegyvereink, harcmodorunk erős türk és közép-ázsiai kapcsolatokra utalnak. Ez azt jelenti, hogy vérségi alapon az utóbbi (türk), nyelvészeti alapon pedig az előbbi (finnugor)  kapcsolódás valószínűsíthető. Az Európa felé történő vándorlásunk a IX. század elején kezdődhetett, mert a magas szintű kultúrák, például a Bizánci Birodalom csak ekkortól tesz említést rólunk.

A poszthoz felhasznált anyagok:

• Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Balassi Kiadó, Bp., 1993
• Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007
• Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998.
  

 ***