Nehéz heteket és hónapokat élünk, melyben kivétel nélkül mindenki megszenvedi életformájának gyökeres felfordulását. Nem mehetünk ahová és amikor akarunk, nem találkozhatunk barátainkkal úgy, ahogyan korábban tettük, nem utazgathatunk, nem szórakozhatunk kedvünkre, nincs mozi, nincs színház, nincs koncert, nincs strand, nincs semmi. Üres utcák, üres közterek vannak és pesszimizmus meg félelem, maszkos járókelőkkel. Minden a járványról szól, ez ömlik ránk a TV -ből, a rádióból és az internetes honlapokról is. Mindez kényelmetlen és ijesztő is. Ugyanakkor ne feledjük: vannak akiknek egy kerek hónapja már minden egyes nap a küzdelmet jelenti Ők az orvosok és ápolónők, az alapellátásban dolgozók (körzeti doktorok, nővérek) illetve a kórházak alkalmazottai.

Ha mostanában gyakori háborús párhuzamot alkalmazzuk: az egészségügy jelenti ma a frontvonalat és minden más a hátországot. De mondhatjuk úgy is, ha most árvíz lenne, akkor ők állnának helyt a gátakon éjjel-nappal. Vagy történelmi analógiával élve: várvédők, akik az ellenséggel szemben tartják a falakat. Kifejezhetjük akárhogyan, nekik tartozunk a legtöbb köszönettel: óriási kockázatot vállalnak ugyanis, mert sokszorosan nagyobb veszélyben élik mindennapjaikat, hiszen tényleg minden nap, szinte minden órában elkaphatják a koronavírust. Ám ennek dacára teszik a kötelességüket, próbálják biztosítani a betegellátást. Az összes eddigi fertőzöttnek 12-13 százaléka egészségügyi dolgozó, akiknek családjai is mind többszörös veszélyben élnek.

Ha egy ország vezetője méltatni próbálja a vészhelyzetben helytállókat (ami önmagában dicséretes dolog), jó, ha tisztában van azzal, hogy milyen sorrendben is kellene ezt megtennie. Az első helyen nem a papok állnak ugyanis, pláne nem a politikusok kedves miniszterelnök úr, hanem az orvosok, ápolónők, mentősök és más kórházi alkalmazottak illetve egészségügyi dolgozók (szociális munkások, idősotthonban dolgozók, védőnők ... stb). Ők kockáztatnak legtöbbet, "ők viszik vásárra a bőrüket" mégpedig többnyire hiányos védőeszközökkel, kevés maszk, kevés fertőtlenítőszer, kevés gumikesztyű mellet és minden más felszerelés nélkül. Tegyük hozzá: ráadásul minimális pénzért. Pedig nekik is van családjuk, nekik is van vesztenivalójuk.

Második helyen azoknak kellene köszönetet mondani, akik a legnagyobb baj közepette is az ellátásunkért dolgoznak: kamionosok, szállítók, pékek, boltosok, szolgáltatók, köztisztviselők és mindazok, akik nem bújhatnak el a négy fal közé home officban, elszeparálódva a vírusveszélytől. Végül bár egyre gyakoribb az idősek bántása - mert úgy érezzük (sokszor nem alaptalanul) hogy bár miattuk vannak a járványvédelmi előírások, éppen ők szegik meg azokat legtöbbször - elismerés illeti mindazokat is, akik egymagukban kénytelenek szembenézni a helyzettel, a magányosakat és azokat a 70 felettieket, akiknek nincsenek hozzátartozóik, nincs segítségük, így maguk igyekeznek ellátni önmagukat, minimális pénzből, gyakran mozgásképtelenül és gyengén.

Vészhelyzeti "üzemmódban" működik ma Európa és benne Magyarország is. Nem tudjuk, hogy valós számokat látunk e a híradásokban vagy pedig sokkal nagyobb a baj, mint hisszük. De az, hogy meddig leszünk képesek kitartani, ma azokon múlik, akik a többieket segíteni próbálják és azokon, akik a kórházakban rendelőkben küzdenek ÉRTÜNK.  

***