A bigott módon katolikus II. Fülöp uralma alatt (1556-1598) a Spanyol Birodalom virágkorát élte. A meghódított Újvilágból, az amerikai gyarmatokról látszólag kifogyhatatlanul özönlött az arany és ezüst, miközben a hispánok állama fél Európát is uralni tudta, például Németalföldet [ma Hollandia] és Dél-Itáliát.

A kép forrása: theirishstory.com

Az uralkodó újabb ambiciózus terveket dédelgetett: a protestantizmus bástyájának számító Anglia meghódítását tervezte. Ezzel egy csapásra szolgálta volna a katolicizmus ügyét, szilárdította volna meg hatalmát a lázongó Németalföldön, valamint semmisítette volna meg a gyarmati kereskedelemben egyre több bosszúságot okozó angol kalózokat (akik uralkodójuk leplezetlen támogatásával működtek). Ráadásul a szerinte törvénytelenül trónra került Erzsébet királynő okot is szolgáltatott a támadásra: Stuart Mária kivégzését 1587 február 8-án. Az angol és európai katolikusok Stuart Máriát tekintették Anglia jogos uralkodójának, ugyanis ő volt VII. Henrik legidősebb élő és törvényes leszármazottja (nagyanyja, Tudor Margit révén).

A kép forrása: worldhistory.org

A két ország közötti ellentétek már az 1580-as évek közepére hadüzenet nélküli háborúvá fajultak. Angol kalózok fosztogatták ugyanis a spanyol gyarmatokat, és I. Erzsébet csapatokkal és pénzzel támogatta a németalföldi spanyolellenes felkelést, Fülöp pedig elszánta magát, hogy "Isten segítségével" megoldja az angol problémát. A katolikus hit bajnokaként megnyerte V. Sixtus pápa támogatását, aki egymillió dukátot ajánlott fel a protestáns angolok elleni harchoz.

Az Armada támadása

1588 május 11-én hajnalban a hatalmas flotta, Medina Sidonia zászlóshajójának, a San Martín galleonnak a vezetésével felszedte a horgonyt, és kifutott Lisszabon kikötőjéből. A 130 különféle (főleg spanyol, portugál és itáliai és pár német) hajó, köztük földközi-tengeri evezős gályák, hasas balti kereskedőhajók, spanyol és portugál galleonok valamint 32 kis, gyors járatú naszád a király lajstroma szerint összesen nagyjából 30 ezer embert 8052 tengerészt, 18973 katonát és 2088 evezőst vitt magával, nem említve a 146 nemesúr népes szolgaseregét és 180 papot. A flotta összesen 2431 kisebb-nagyobb ágyút hordozott, és hozzájuk nagy mennyiségű lőport és 123.790 kő- és vas ágyúgolyót. A hajókat gondosan ellátták 6 hónapra elegendő élelmiszerrel.

A kifutást követően viharok sorozata tépázta meg a hatalmas legyőzhetetlennek tartott Armadát, mely megfogyatkozva, ráadásul a tervezettnél lényegesen lassabban tudott északnak hajózni Anglia felé. A spanyolok La Coruna kikötőjében kénytelenek voltak egy kényszermegálót tartani, és a flottát újjászervezni.

Az újjászervezett Armada, köszönhetően pár napnyi "Isten kegyelméből" tökéletes időjárásnak, július 26-án már kis híján elérte a La Manche csatorna bejáratát. Ekkor azonban elült a szél, majd éjszaka vihar csapott le a flottára, amely ismét szétszórta a hajókat és 3 nap kellett hozzá, hogy a ismét összeverődjenek. A viharban elsüllyedt egy nagy evezős gálya, egy másikat zátonyra sodorta a szél a francia partoknál, egy nagy galleon és egy további gálya pedig nyomtalanul eltűnt.

A viszontagságok után az Armada július 29-én pillantotta meg a Lizard-fokot, Cornwall délnyugati csücskét, innentől kezdve az ellenséges parttól látótávolságban vitorláztak. Július 31-én csatára került sor a Plymouth-ból kivitorlázó angol flotta és az Armada között. A csata mindkét fél számára bosszantóan eredménytelen volt: at Armada zárt védekező formációt vett fel, az angolok pedig nem tudtak soraik közé hatolni.

Hasonló összecsapások zajlottak le augusztus 2-án, 3-án és 4-én, az utolsó Wight szigete előtt. Az angolok lassan felismerték, hogy az Armada nem akar Dél-Angliában partra szállni (ahol sok jó, de erősen védett kikötő volt, a legnagyobbak Plymouth, Southampton és Portsmouth). Medina Sidonia pedig sorra küldte futárnaszádjait a holland partok irányába, hogy felvegye a kapcsolatot Párma hercegével, és egyeztessék hol fognak seregeik egyesülni. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy az Armada képtelen megtisztítani a tengert az angol flottától. Miután augusztus 4-én az Armada maga mögött hagyta a Solent öblét és Portsmouth kikötőjét, felismerték azt is, hogy az egyre szűkülő La Manche csatorna az ebben az évszakban uralkodó széliránnyal egyirányú utcává vált számukra.

A térkép forrása: LINK

A Párma hercege által megszállt Dunkerque felé vették az irányt, bár a kormányosok jól tudták, hogy a flandriai parton lévő sekély és kicsi kikötők egyike sem alkalmas az Armada befogadására. Az angolok visszahúzódtak, és kétségbeesett erőfeszítéseket tettek kimerült lőszerkészleteik pótlására, még a Londoni Tower lőporkamráit, a királyság utolsó tartalékait is megnyitották.

A döntő csata

Augusztus 9 -én reggel a készenlétben álló angol flotta rávetette magát a tengerre már kijutott spanyol hajókra gravelines közelében, miközben a többi még azzal volt elfoglalva, hogy minél távolabb jusson a part menti homokzátonyoktól. Az angolok tanultak a korábbi csatákból, és annyira (sokszor méterekre) megközelítették a spanyolokat, hogy szinte minden sortüzük talált. A közelről kilőtt ágyúgolyók áttörték a spanyol hajók palánkjait, olyan eseteket is feljegyeztek, hogy a lövedék a spanyol hajó mindkét oldalán rést ütött. A hajók faszerkezeteibe csapódó ágyúgolyók repeszei, illetve az általuk kihasított és szétrepülő szilánkok szörnyű sebeket okoztak a hajókra zsúfolt emberek között, a fedélközökben patakokban ömlött a vér. A spanyolok (saját bevallásuk szerint) 600 halottat és 800 sebesültet veszítettek. A csatában – amelyről sok pontos információ nem maradt fenn – csak három spanyol hajó süllyedt el, de a harc oroszlánrészét felvállaló spanyol és portugál atlanti galeonok, az Armada színe-java olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a rajtuk utazó tengerészek és katonák minden erőfeszítésére szükség volt, hogy a felszínen tartsák őket.

A csatában döntő jelentősége volt annak, hogy Francis Drake megtámadta majd sikeresen el is foglalta a Rosariot, mely az Armada egyik legfontosabb vitorlása volt, lévén, hogy fedélzetén tartózkodott Pedro de Valdés admirális és a spanyol flotta pénztartaléka. Ez megbomlasztotta a flotta egységét.

Francis Drake, a csata hőse és az Armada útvonala. Forrás: en.wikipedia.org

Az angol hajókat csak jelentéktelen sérülések érték. Hogy miért, ez is az Armada számos talányának egyike. A harc olyan közelről zajlott, hogy a spanyol tüzérek sem hibázhattak, és harcoltak is bátran, mégsem olvashatunk sehol angol hajót ért komoly találatról. Egyes magyarázatok a spanyol ágyúk és ágyúgolyók gyenge minőségében jelölik meg a kudarc okát (a rosszul öntött ágyúgolyók darabokra hullottak kilövésük pillanatában, az ágyúk felrobbantak a nem hozzájuk való lőportól), mások az ágyúk nem megfelelő rögzítésében keresik a problémát. Biztosat a mai napig nem tudunk. Korábban azt is feltételezték, hogy ekkorra egyszerűen elfogytak a spanyol galeonok ágyúgolyói, azonban azóta a víz alatti régészeti kutatásai bebizonyították, hogy az elsüllyedt hajókon még igen nagy számban voltak ágyúgolyók. Kisebb űrméretű golyó bőven találta el az angol hajókat (Drake kabinját is átütötte két lövedék), de ezek érdemi sérüléseket nem okoztak.

A csatát követően az Armada, a szél által űzve tovább haladt észak-északkelet felé, de ekkorra már harcképes hajója nem nagyon maradt. Egyetlen út maradt csak a menekülésre: körülhajózni a Brit-szigeteket és Írországot, és így térni haza. Példátlan vállalkozás volt ez, különösen ebben az évszakban, a viharos atlanti tél közeledtével, arról nem is beszélve, hogy a könnyű építésű mediterrán hajók még a La Manche viszonylag védettebb vizeinek hullámait is nehezen állták.

Az angol flotta Skócia magasságáig követte az Armadát, mely az Atlanti-óceán nyílt vizeire kiérve a szétszóródott és minden hajó maga próbált meg hazatérni.

Az első spanyol hajók szeptember 21 táján érték el a hazai partokat, és az ezt követő 3 hétben folyamatosan vánszorogtak be egységek. Sok hajó már süllyedőfélben volt, és kivétel nélkül mindegyik teli volt haldoklókkal és betegekkel. Összességében az útnak indított 30.000 emberből legalább 20.000 veszett oda. A 130 hajóból 65 tért vissza, de ezek nagy része sem volt másra jó, minthogy szétbontsák deszkának, annyira megviselte őket az út.

Felhasznált irodalom:

• Gonda Imre, Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
• Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó. 1999
• Szántó György Tibor: Anglia története. Maecenas Könyvek, Budapest. Talentum Kft. 1999.
• Spanyol armada - Wikipedia

Szinte mindenki ült már végtelenbe nyúló munkahelyi megbeszélésen, maratoni hosszúságú meetingen, tanácskozáson, lakógyűlésen, egyeztetésen vagy éppen több órás szülői értekezleten. Ezek jelentős része az értelmes és produktív elmével rendelkezők illetve praktikus gondolkodásúak számára teljesen értelmetlenek. Hogy miért? Mert azt látják maguk körül, hogy ezeken a többiek felesleges témákat rágnak hosszú-hosszú perceken vagy órákon keresztül, miközben a felvetett problémákra (ha egyáltalán vannak ilyenek) nem születnek megoldások vagy születnek csak éppen azokat 5 perc alatt is meg lehetett volna hozni 3 óra helyett. Iszonyúan idegesítő mindez számukra, hiszen már rég más dolgokkal foglalkoznának illetve azokkal az emberekkel lennének, akik fontosak számukra (pl családjuk, gyermekeik, barátaik). Ők azok, akik úgy érzik: elveszik tőlük ezt az időt és arra kényszerítik őket, hogy szeretteikkel töltött értékes percek helyett mások fontoskodásait hallgassák.

Miért van az mégis, hogy az ilyen jellegű időpazarló értekezletek résztvevőinek egy része kifejezetten élvezi és igényli is a sok órás megbeszéléseket. A válasz: kialakult a Homo bürokratikusz emberfajta négy alcsoporttal.

Az egyik a fontoskodó, önmagát fényező típus, aki számára rendkívül fontos, hogy megnyilvánuljon, hogy hallassa hangját, hogy megmutassa mindenkinek (kollégáknak, szülőtársaknak) elkötelezettségét, briliáns elméjét. Ők azok, akik a témához mindig hozzászólnak, de elvétve konstruktívan, sokkal inkább fontoskodásból (és többnyire hozzáfűzött mondanivalójuk is inkább önmagukról szól, mintsem a felvetett témáról). A második alcsoportot azok alkotják, akiknek nincs életük és inkább ülnek ezeken az értelmetlenül elnyújtott megbeszéléseken, mint saját jelentéktelen otthoni életükben. Számukra már az is szórakozás vagy kimozdulás ha sok ember között lehetnek és nem otthon. Ők azok, akiknek többnyire nincs családjuk vagy van de nem szívesen vannak velük. Ők azok, akik nem szeretnek otthon lenni, akik unatkoznak, akiknek nincs értelmes hobbijuk, boldogságot hozó szenvedélyük.

A harmadik alcsoport a szöszölők tábora alkotja, akik jelentéktelen dolgokat képesek jelentőséggel felruházni. Hisznek ugyanis abban, hogy élet-halál kérdése (és megérdemel egy két órás vitát), hogy mondjuk az ő álláspontjuk szerint a munkahelyi papírokon lévő fejléc jobb és ne bal oldalán legyen a céges logo, hogy a ballagó diáklányok kék és ne zöld szalagot viseljenek hogy a végzős gimisek 4,5 és ne 4,75 felett kapjanak dicséreteket az érettségik végén illetve hogy első munkaközi szünet 10:30-kor se ne 10:45-kor kezdődjön. A negyedik, ritka csoportot nyalizók alkotják, akik leginkább azért mutatnak lelkesedést a maratoni értekezletek iránt, hogy ezzel demonstrálják főnökeik és kollégáik felé, hogy mennyire nagyon szívükön viselik cégüket, munkájukat, munkakörüket és feladataikat.

A Homo bürokratikusz embertipus mindenhol jelen van és a legtöbb helyen meghatározó szerepet tölt be vagyis hatalommal, befolyással rendelkezik. Fokozódó szerepük sajnos részét képezi az ezredforduló óta mindent átható általános elsilányulási folyamatnak.

A június 9-én lezajlott európai uniós és helyhatósági választások jelentőségét a szokatlanul magas részvételi arány és a kormányzat meglepően magas kampány-aktivitása mutatja leginkább. Ennek megfelelően írásom legfőképp arról szó, hogy melyik az három politikai tényező, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak a választások révén hazánk jövője szempontjából.

Valóban meghatározó erejű Magyar Péter mozgalma (pártja)

A végeredmény megmutatja, hogy a februárban politikai tényezővé vált Magyar Péter valódi erőt tud felmutatni, amivel mindenképpen számolni kell majd 2026-ben minden magyarországi politikai tényezőnek (kormánypártnak és ellenzéknek egyaránt). Mozgalma és pártja igenis képes lehet megingatni a Fidesz hatalmát akár már 2026-ban vagy 2030-ban. Ehhez persze sok munkára van még szükség és arra, hogy az elkövetkező két esztendőben Magyar Péter bizonyítani tudja: a megosztó, kényes és neuralgikus kérdésekben is tud átgondolt alternatívákat kínálni és legfőképp: kormányzóképes erő áll mögötte. (Illetve ő maga is alkalmas az ország vezetésére - aminek bizonyításával még azért adós a lakossága többsége szemében.)

Budapest megmarad az ellenzék kezén

Fővárosunk szigetszerű ellenzéki terület Karácsony Gergely (PM)  kezében, melynek megtartása hosszú évek óta a legfontosabb politikai kérdések közé tartozik Magyarországon. A kampány során a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy megszerezze, mert Budapest több mint főváros: a magyar ellenzékiség központja is. Ellenzéki kézben maradása szimbolikus jelentőséggel bírhat, azt közvetítheti az ország egésze felé, hogy a magyar ellenzék még igenis tud erőt felmutatni, tud kormányozni (fővárost és/vagy országot) és tud alternatívát kínálni az emberek számára. 

Az EU-ban való képviseletünk szűk politikai spektrumot ölel fel

Ha a 21 Magyarországnak járó uniós mandátum 5 vagy akár 6 párt kezében lenne, melyek így felölelnék a teljes hazai politikai palettát (a baloldallal liberálisokkal, konzervatívokkal együtt) demokráciát erősítő és minden réteget megjelenítő hatása lenne. A 3-4 párti "leosztás" azonban (Fidesz, DK-MSZP-PM, Tisza + egyetlen mandátummal a M Hazánk) ellenkező irányt jelez: azt mutatja, hogy Brüsszelben bizonyos politikai, világnézeti csoportok nem lesznek már képviselve. Noha igenis létezik klasszikus konzervativizmus, valódi liberalizmus, szélső-nacionalizmus és centrista tábor is Magyarországon, melyek mindegyike elérheti a 100 vagy 200 ezres létszámot (akár a több százezrest is) ezek nem fognak tudni beleoszolni a brüsszeli folyamatokba, miként félő módon a 2026-os parlamenti választás után a törvényhozásba sem. 

A 2024-es európai uniós és helyhatósági választások a lehető legjobb indikátorai a választói közgondolkodásnak és akaratnak, így közvetlen jelentőségén túl (mely természetesen brüsszeli képviseletünket és helyhatósági erőviszonyainkat határozza meg) előrevetíti a két év múlva, 2026-ban esedékes parlamenti választások erőviszonyait (és így potenciális forgatókönyveit is).

Értem én Orbán Viktort, hogy tusványosi beszédében nem az európai népek keveredésére célzott (és végképp nem a zsidókra [... reméljük ...]) mi több: egyértelműen a migránsoktól tart, de nem ártana pontosítani azért, hogy kiket is tekint a kormánypárti retorika "más fajúaknak" (akikkel nem tanácsos keverednünk)?

Kép forrása: Hír Tv

A fekete bőrű afrikaiak valószínűleg igen, de mi a helyzet az arabokkal, indiaiakkal? .. Az alig barnább észak-afrikai berberek? ... A "füstös" spanyolok beleférnek? A dél-olaszok? Sötétek ám azok is: fekete haj, fekete szem, barna bőr. Na és a dél-amerikaiak? Ők más fajúak? Láttak már bolíviait? Fekete az is. Na és a karibiak? És mi a helyzet a mongoloidokkal? Kínaiak, vietnámiak, mongolok, kambodzsaiak, koreaiak? A Kim-Dzsogun féle rendszer elvben haveri diktatúra, nem? Ausztrál őslakók? És a közép-ázsiaiak? Kazahsztán, Azerbajdzsán megint csak baráti diktatúrák, akárcsak Irán. Viszont ők is sötét bőrűek és még muszlimok is. Apropó vallás? A "más fajúsághoz" a Fidesz-retorika szerint elegendő, ha az illető nép muszlim? De mi van a többi vallással. A Föld 7,5 milliárd lakójának csak alig negyede keresztény. Ott vannak a buddhisták, hinduisták, taoisták, törzsi vallásúak. 

Aztán némi kavart jelent, hogy vannak arab nemzetiségű keresztények is, mint a koptok, vagy iraki keresztények, mint a káldok. Na és mi a helyzet az örményekkel? Ők már ázsiai területen élnek, viszont saját egyházuk van, ami keresztény. Mi van, ha valaki arabnak, perzsának, vagy feketének születik, de keresztény hitre tér? Az albánok, bosnyákok is érdekesek, mert ugyan európaiak, ám a muszlim vallást követik. Velük akkor mi van? Más fajúak ők is? És a félvérek, akik csak apai vagy anyai ágon tartoznak a sok felsorolt népek valamelyikéhez?

A kép forrása: LINK

Vajon a Tusványoson bemutatott értékrend mindenkit "más fajúnak" tart, aki nem keresztény és nem fehér bőrű? Vagy nem annyira gondolták ezt az egészet végig csupán megint a bezárkózó idegengyűlöletből mutatkozott meg valamicske? Nem volna jobb az EMBERT nézni és nem a bőrszínt vagy vallást? Nem volna jobb ismerni kicsit jobban a biológiát és elfogadni, hogy a Föld emberi lakossága mind a Homo Sapiens Sapiens azaz az EMBER fajába tartozik? 

Vajon nem jobb egy indiai gyári munkás családja mellet lakni, mint egy "ős európai" származású viszont kötekedő, gyűlésekre járó és balhézó náci mellett, aki horogkeresztes tetkókkal riogatja gyermekeinket? Vagy ez is prejudikáció? 

Az Ukrajnában február 24 óta zajló háború esetleges eszkalálódása ma a legjelentősebb biztonságpolitikai kérdés (és kockázat) a világon. Jelenleg senki nem ismeri ugyanis Vlagyimir Putyin (vagy kiszemelt utódja) terveit. Az sem világos (még a katonai szakértők számára sem), hogy legyőzheti e Oroszország Ukrajnát és ha igen, akkor ez körülbelül mikorra várható. És a legfőbb kérdés: HA győz 1-2 éven belül Putyin, akkor indít e újabb agressziót valamely környező ország ellen, megtámadva esetleg egy NATO-tagállamot? Például a Baltikumi államokat (Észtországot, Lettországot, Litvániát), Lengyelországot, Szlovákiát vagy Magyarországot (ahol mellesleg nem kizárt, hogy barátként fogadnák csapataikat, felsőbb utasításra).

NATO csúcstalálkozó 2022.02.16., Brüsszel. Forrás: LINK

A sajtóban legtöbbször olvasott vélemény szerint Oroszország soha nem támadna meg egy NATO-tagállamot, mert akkor számítania kellene az Észak Atlanti Szervezet válaszcsapására, ami akár atomtámadást is jelenthetne nagyvárosai ellen. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy több reakció is előfordulhat Brüsszel részéről. Az első lehetőség, hogy a NATO csak hagyományos eszközökkel válaszolna és a kezdődő orosz-NATO háború mindvégig hagyományos fegyverekkel zajlana a megtámadott ország(ok) területén. Második lehetőség, hogy mire a NATO reagálni tudna egy tagállamának orosz megtámadására, már Putyin kezére is kerülne az adott ország, így az új helyzet kényszerű elfogadását követően nem kezdődne igazi háború csak kölcsönös fenyegetőzés. Végül természetesen ott a legrosszabb verzió is: a NATO-tagállam megtámadását követő azonnali (vagy gyorsan elinduló) atomháború.

Ami Putyin esetleges terveit illeti:az egykori Szovjetunió eszményítése közel áll hozzá, így annak visszaállítása is vonzó lehetőség számára. Ez a gyakorlatban 8 Kelet-európai ország bekebelezését jelentené: a 3 balti államét, illetve Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária okkupálását. (Csehország kérdéses mert nem határos az orosz befolyási övezettel (amibe egyébként Fehéroroszország, Ukrajna és Moldávia is beleesik).

Az orosz agresszió célországai az elkövetkező években (forrás: csmonitor.com)

A jövőt természetesen senki nem láthatja és Putyin fejével sem gondolkodhatunk, de egy Kelet-Európa elleni orosz invázió a legkevésbé sem zárható ki (legalábbis néhány éven belül, az ukrajnai harcok lezárulását követően). A várható NATO-reakció ugyanis egyáltalán nem egy atomtámadás felé mutat, lévén, hogy az Észak Atlanti országok szemében egy atomháború kezdeményezése csak a legeslegvégső eshetőség, amit a tagországok parlamentjei a legvégsőkig elleneznének. Pláne nem Kelet-európai országokért.

Kérdés persze, hogy egy hagyományos fegyverekkel megindított orosz támadás olyan kisméretű haderők ellen, mint a lengyel, szlovák, magyar, román, bolgár hadseregek, - melyek együttesen sem vetélkedhetnek a jelenleg fél millió fővel hadban álló ukrán haderővel - mekkora gyorsasággal tudna előrejutni és ezen idő alatt beérkezhetnének e komolyabb NATO alakulatok a térségbe?

A válaszhoz ki kell emelnünk: Ukrajnában jelenleg a teljes orosz hadsereg töredéke harcol csupán és a legkorszerűbb orosz harci eszközök, fegyverek visszatartva állnak az oroszországi laktanyákban. Ezeket egyértelműen későbbi terveihez tartalékolja az orosz vezető. Az sem mellékes, hogy Putyin bármikor képes mozgósítani egy 3-4 milliós haderőt, mely bőven elegendő Kelet-Európa megszállásához.

Az elmondottakat mérlegre téve: igenis reális lehetőség a NATO-tagállamok orosz megtámadása, mert a) ehhez megvan Oroszország katonai ereje még ha most úgy is tűnik, hogy alig boldogul Ukrajnában csökkentett haderejével b) Putyin nem tart egy NATO-atomcsapástól, mert tudja, hogy a nyugati demokráciák ettől jobban félnek, mint saját népe és hadserege.

Az orosz hadsereg 4 napja támadja folyamatosan teljes erőbedobással Ukrajnát, egyelőre nem sok eredménnyel. Amit 4 háborús nap után ugyanis a világ második legnagyobb és legfejlettebb hadserege fel tud mutatni az két közepes méretű város elfoglalása, Melitopol és Nova Kakhovka bevétele. Ennyi. Emellett elfoglalták Ukrajna néhány százalékát: délen, a Krím félszigettel határos megyéket, északon pedig egy határ-menti sávot, mely lefelé ugyan terjeszkedne a két legnagyobb ukrán város, Kijev és Harkiv felé, de ezeket nem éri el.

forrás: understandingwar.org

Mindez a 4. nap végén 4300 orosz katona feláldozásával és 146 harckocsi, 27 repülőgép illetve 26 helikopter elvesztésével. Meglehetősen nagy ár ez, csekély területekért. És Kijev nem az övék, a főváros profin tartja magát, akárcsak Harkiv, melyet képtelenek megközelíteni. A helyzet az, hogy az ukrán hadsereg jelesre vizsgázott eddig: Valerij Zaluzsnyij ukrán főparancsnok egyben tartja az ukrán tábornoki kart és jól együttműködik a Kijevben maradt ukrán elnökkel, Zelenszkijjel is. Putyin három dologban tévedett: 1. láthatóan nem gondolta, hogy az ukrán hadsereg napokig kitart (sőt úgy tűnik akár hetekig, hónapokig is harcképes tud maradni), mégpedig átállások, megfutamodások nélkül és a tábornoki kar is hűséges marad Zelenszkijhez 2. rosszul terveztette meg az északi támadást Fehéroroszország felől, mely egyelőre totális kudarc az oroszok számára 3. a várakozásánál sokkal szervezettebb az ukrán szárazföldi haderő (légi-erejének elvesztése dacára) és sokkal erősebb ellenállásra képes, mint bárki gondolta volna (orosz oldalon).

A Putyin által a háborúra félretett 640 milliárd dollár nem tart ki örökké, sőt ez a pénz vészesen fogy, akárcsak az orosz hadsereg eszközállománya. Az oroszoknak ugyan 12-13 ezer harckocsijuk van, ám ezeknek, csak egyharmada tekinthető korszerűnek és ennek a 4 ezer tanknak is csak kb fele vethető be Ukrajnában, a többi kell a hatalmas ország biztosításához. Ha ebből a 2 ezer harckocsiból naponta elveszítenek 40-et (mint eddig), akkor két hónap után egyszerűen elfogynak a bevethető orosz páncélosok. Ami a létszám-fölényt illeti, hasonló a helyzet: hiába 900 ezres az orosz haderő és 200 ezres az ukrán ez az erő-különbség nem jelenik meg a valóságban, hiszen az orosz hadsereg fele a haditengerészetnél és a légierőnél szolgál (vagy egyéb fegyvernemnél) és csak körülbelül 450 ezer a szárazföldi csapatok létszáma. Ennek szintén csak kb fele küldhető be Ukrajnába, hogy a többi biztosításnak maradjon az óriási ország egyéb területeinek védelmére.

Ha a veszteségek mérséklése érdekében az oroszok visszább-vesznek, akkor kitolódik a harc és az egész küzdelem a Vietnami háborúra kezd majd emlékeztetni. Ott az amerikaiak hosszú éveken keresztül próbálkoztak Dél-Vietnám pacifikálásával, pénzt, embert, hadianyagot nem kímélve, míg végül fel kellett adniuk az egészet.

A kép forrása: link

Nagyon könnyen lehet, hogy az oroszok számára Ukrajna lesz Vietnám. Értelmetlen, elhúzódó, költséges háborút vívnak, amiben ráadásul az egész világ az ellenfelet támogatja. Ez annak idején Amerikára nem volt igaz, hiszen végig a vietnámi háború alatt számíthattak saját szövetségeseik támogatására. 

Mindehhez jön az óriási presztízs-veszteség is, hiszen az a benyomás alakul ki a világban, hogy a világ második legnagyobbjának kikiáltott orosz hadsereg képtelen legyőzni a 22.helyen álló ukrán haderőt. Ez blama lesz Putyin számára, mint ahogyan 1973-ban az amerikaiak is leégtek, a parányi Vietnám ellenében, amikor kénytelenek voltak kivonulni onnan. Csakhogy a megalomán és hatalmaskodó Putyin nem az a figura, aki képes veszíteni. Félő, hogy ha idáig fajulnának a dolgok, bármire képes lenne. Pedig tény: Ukrajna egyszerűen túl nagy falat Oroszország számára. Putyinnak is vannak határai és most elérte ezeket. Ha ennek belátásával végződik a háború, talán arra is lesz esély, hogy béke legyen. 

Az 1955 és 1975 közt 20 éven keresztül tartó fegyveres konfliktus, mely Ázsiában, az indokínai félszigeten, nagyrészt Vietnám területén zajlott több ország és nemzet részvételével, vietnámi háború néven került a világtörténelem krónikájába. Számtalan regény, film, elbeszélés, cikk és történet született erről a harcról, melyek révén több téves berögződés is született a többségi köztudatban.

Nézzük ezek közül a három leggyakoribbat, azt a három dolgot, mely legtöbbször fordul elő a közbeszédben, tévedésként:

A vietnámi háború az USA és Vietnám között zajlott

Ez nem igaz, jogi szempontból semmiképp. A háború a Vietnámi Köztársaság (Dél-Vietnám) és a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (Észak Vietnám) között kezdődött 1955-ben, más történészek szerint 1959-ben. Vietnám kettéosztottsága a genfi konferencián 1954 július 21-én lett hivatalos, amikor a francia gyarmatosítók elleni első indokínai háború lezárásaként létrejött észak és dél közt a 17. szélességi kört követő választóvonal. A két vietnámi állam között kezdődő háborúba a hidegháborús nagyhatalmak: az USA, Kína és a Szovjetunió fokozatosan avatkoztak (leginkább az Egyesült Államok). A háború kezdetének 1955-ös dátumát egyébként a Nemzeti Felszabadítási Front (vietkong) északi támogatással történő felkelése indokolja, mely 1955 március 29-én vette kezdetét Saigonban (a Dél-vietnámi kormány ellen); a háború 1959-es évhez való kötődése pedig ahhoz a nyilatkozathoz kapcsolódik, melyet a Hanoiban működő kommunista vezetés tett 1959 januárjában és arról szólt, hogy "politikai harc" helyett "fegyveres küzdelem" lesz a továbbiakban stratégiájuk. Az 1955-től egyre hevesebb harcokhoz először a kínaiak nyújtottak segítséget (fegyverekkel), mégpedig kommunista elvbarátaikat támogatva. Később az USA is megtette ugyanezt és már 1955-ben "tanácsadó" tiszteket küldött Saigonba. 1962 februárjában már 4 ezer amerikai katona tartózkodott Dél-Vietnámban, Paul D. Harkins tábornok parancsnokság alatt. Később, a háború csúcspontján, 1968/69-ben fél millió fölé emelkedett az amerikai csapatok összlétszáma Vietnámban. A világ közvéleménye ekkor már amerikai - vietnámi háborúként értelmezte a konfliktust. Amerika azonban 1973-ban kiszállt és a háború utolsó két évében, 1975-ig újra Észak és Dél-Vietnám harcolt egymással. 

A vietnámi háborút Amerikai katonailag elvesztette

Ez sem igaz. Az USA katonai szempontból minden csatáját megnyerte és nagyságrendekkel jelentősebb veszteségeket okozott a vietnámi kommunistáknak (vietkongnak és az Észak-vietnámi hadseregnek), mint amekkora veszteségeket el kellett szenvednie. A háború alatt 650 ezer északi katona esett el és további 4 millió vietnámi lakos halt meg, míg az USA mindösszesen 58 253 elesett katonát tart nyilván. Az elesett amerikai katonák neveit (mind az 58 253 nevet) a washingtoni emlékmű tartalmazza egy fekete gránit falon felsorolva mindenkit aki ott vesztette életét. Az USA vereségének híre abból a tényből alakult ki, hogy Nixon elnöknek az otthoni tiltakozások és tüntetések miatt be kellett jelentenie (első alkalommal az újraválasztási kampányában) az amerikai csapatok kivonását Vietnámból. Az amerikai lakosság kényszerítette tehát ki az amerikai meghátrálást, nem a fronthelyzet, vagy a vereségek sora. 

A háború színtere egész Vietnámot felölelte

Nem igaz, a harcok Dél-Vietnám területén zajlottak (földrajzi értelemben középen is), politikai értelemben a Dél-vietnámi állam területén. Az amerikaiak ugyan bombázták Hanoit, az északi fővárost és a harcok néha átcsaptak más területekre is, így északra, illetve Laoszba és Kambodzsába, de alapvetően a háború a Dél-Vietnámi állam területén zajlott. Az USA leginkább helikopterek bevetésével próbált meg felülkerekedni, míg a vietnámi kommunista csapatok a dzsungel-körülményekhez igazodva rejtőzködő és gerilla-harccal, illetve föld-alatti járatrendszerek, alagutak létesítésével igyekeztek veszteségeket okozni Amerika számára. Bár a nagy csaták sorra amerikai győzelmeket hoztak, mégis hatalmas nehézségek árán tudtak tartósan birtokolni és pacifikálni nagy, egybefüggő területeket.  

A júniusi NATO csúcs - melyen Joe Biden amerikai elnök volt a legfontosabb résztvevő - temérdek problémával kellett, hogy foglalkozzon: ezek közül a Kína és Oroszország jelentette veszélyt emelték ki leginkább az amerikaiak. Napjaink biztonságpolitikai helyzetében ugyanis az első számú ellenség (a nyugat számára) fej-fej mellett Kína és Oroszország lett. Előbbi főleg azért, mert három területen is óriási előretörést produkál: egyrészt komoly űrprogramot valósít meg (pl szonda és felszíni egység küldése a Marsra 2020/21), másodrészt rohamléptékben fejleszti hadseregét (rakéta-indító rombolóosztály [Type 055, Renhai], modern rakéta-elhárító és indító rendszerek ... stb, harmadrészt pedig megkezdte a világ gazdasági gyarmatosítását (kínai kölcsönök, bankrendszerek). (Mindehhez jön expanzív külpolitikájuk a Dél-Kínai tengeren, Tajvannál és hamarosan Afganisztánban is.) Az egyéb "ellenségek" mint például Irán és Észak-Korea most a másodvonalba szorultak.

NATO csúcs 2021 június 14. (forrás: wikipedia.org)

Ebben a sajátos, újra kétpólusúvá váló világban  - mely egy kelet-nyugat tengely mentén polarizálódik (egyik oldalon az észak-atlanti, másikon pedig a kínai, orosz, török államokkal) a kis országok helyzete bizonytalan. Azok az országok amelyek a NATO tagjai, számíthatnak a világ legnagyobb katonai szövetségének az oltalmára (legalábbis elvileg), a többieknek viszont vagy önálló haderőt kell fejleszteniük, vagy erős kapcsolatokat kell kiépíteniük az egyes világhatalmakkal. Kérdés azonban, hogy egy NATO tag kis ország (mint például hazánk) mennyire számíthat védelemre? Mennyire számít saját haderejének ütőképessége?

A kérdés két irányból közelíthető meg: az egyik a haderőfejlesztést politikai lépésként értékeli, a másik valós katonai tényezőként. Ami az előbbit illeti: ha Orbán Viktor jelentős katonai megrendeléseket eszközöl és a nyugati országoktól nagy értékben vásárol katonai eszközöket, akkor valójában politikailag erősíti pozícióját nyugaton, mely bizonyos előnyökkel járhat számára. Ezekből az előnyökből személy szerint is profitál másrészt országa számára is tud előnyöket kovácsolni (elnézőbbek belpolitikai módszereit illetően és kaphat kedvező szerződéseket, gazdasági projekteket is Magyarországnak... stb). Ugyanakkor Orbán a Putyin - Hszi Csin-ping - Erdogan tengelyhez is közeledni próbál: neki vannak a legjobb kapcsolatai a keleti diktatúrákkal (mindhárommal), amiben szerepe lehet ugyancsak egy kettős érdekrendszernek: egy gazdaságinak (onnan is jöjjön pénz) és egy katonainak (bár a másik oldalon állunk, ne legyünk ellenségek)

Ami a katonai részt illeti: egy kicsiny ország saját hadereje igenis jelentőséggel bírhat. Ha a nemzetközi politikai helyzet ugyanis kiszámíthatatlan irányba fordul és bárhonnan is katonai agresszió ér bennünket, az első csapást (de lehet, hogy a másodikat is) nekünk, magunknak kell elhárítanunk, nem várva a NATO "megmozdulására" (ami eleve nem 100% hogy egyáltalán bekövetkezik majd). Ebben a vadászgépek, drónok, elhárító-rendszerek a legfontosabbak a hagyományos eszközök (pl harckocsik) pedig másodlagossá váltak. Mi mégis német harckocsikat vásároltunk, ami mögött az előbbiekben felsorolt politikai döntések egyike húzódhat (jó viszony Németországgal és a német nagytőkével).

A 2018 decemberében aláírt szerződés értelmében Németországtól vásárolt, 2019/2020 során átvett Leopard 2-es harckocsik egyike Tatán (A kép forrása: magyarnemzet.hu)

Persze kérdés az is, hogy miféle konfliktusba keveredhet Magyarország, amiben szerepe lehet hadseregünknek. Nos az első számú rizikó a szomszédunkban, Ukrajnában zajló polgárháború, mely előbb-utóbb érinthet bennünket is. Kérdés azonban, hogy egyrészt Oroszország (vagy Ukrajna) fordulhat e ellenünk bármi okból is, másrészt, hogy ebben az esetben megmozdulna e a NATO az érdekünkben? Aztán ott van egy egy esetleges NATO - Oroszország összecsapás, mely viszont világháborús helyzetet is teremthet. Ebben az amerikai - orosz erőviszonyok kérdése döntő fontosságú, de remélhetőleg elkerülhető, mielőtt még egyáltalán felmerülne Magyarország részvétele benne.

Egy dolog bizonyos: NATO tagságunk esélyt ad számunkra a törékeny és ingatag nemzetközi biztonságpolitikai helyzetben is a talpon maradásra, de ehhez saját haderő fenntartása és korszerűsítése is szükséges.  

 2021.07.15.(12:18)

Nem vagyok orvos, de logikusan hangzik, hogy ha egy vírust többször is el lehet kapni, akkor az immunizálás kimondottan problémás lehet. Márpedig a híradások szerint az új típusú koronavírus kétszer vagy akár többször is megfertőzhet bennünket (ha ilyesmi eddig nem is volt túl gyakori). Az immunrendszer felkészítése vakcinákkal az "éles" vírus-támadásra nem tud 100% -os lenni. Vannak azonban más problémák is. Nézzük most ezeket sorban.

A képhez felhasznált forrás: metropol.hu

Az első gond, hogy a nagy diktatúrák, mint Oroszország és Kína, úgy láttak a vakcina-kísérleteikhez, hogy nem egyeztettek vagy konzultáltak a világ tudósaival (mégpedig hatalom-politikai okokból, saját diktátoraik parancsainak engedelmeskedve és ebből is versenyt csinálva) így a nagy nemzetközi egészségügyi szervezetek (lásd WHO) sem ellenőrizhették vagy tesztelhették kísérleteik végeredményeit. A véglegesnek szánt orosz (Szputnyik V.) és kínai (Sinovac) készítmények így nem képviselik a nemzetközi egészségügyi szabványok minőség-garanciáit. A még nagyobb gond az, hogy hazánk ezekből tervez nagy mennyiségeket vásárolni és a lakosságnak kiadni. Már december végén - január elején kaphatunk orosz és kínai vakcina szállítmányokat.

Bár a központi akarat Magyarországon nagyon is érthető - gyors immunizálás a lakosság minél nagyobb hányadánál, a járvány további terjedésének megállítása érdekében és a népesség megmentéséért - valójában a minőség és biztonság rovására történő kapkodás is káros lehet. Itt elsősorban a mellékhatások, másodsorban az új típusú koronavírus egészségesekben kifejtett megbetegítése a probléma (még ha elölt kórokozókról van is szó). A teszteletlen, vagy minimális teszteléssel gyártott és forgalmazott készítmény igenis veszélyes lehet bárkire nézve. (Egyszerűbben fogalmazva: én speciál életem árán sem volnék hajlandó megengedni, hogy orosz vagy kínai cuccot toljanak belém. [de ez én vagyok])

Nézzük a többi lehetőséget, hiszen szó van arról is, a kormányzati-kommunikációban, hogy hazánk egyszerre több helyről is kész vakcinákat vásárolni és fogadni. Az orosz-kínai vakcina, legfőbb riválisa a német-amerikai oltóanyag, a a Pfizer-BioNTech mely aktív immunizálással véd. Ezt a vakcinát 43 538 főn tesztelték és Karikó Katalin biokémikus is ezt az oltóanyagot támogatja (saját magának és családjának is ezt fogja majd beadatni, nyilatkozata szertint).

A kínai vakcina, a Sinovak (kép forrása: deccanherald.com)

Az egyszerű laikus mindezek után tanácstalanná válhat: melyik a jobb, a kínai, az orosz vagy a német-amerikai, esetleg egyéb készítmény? Epidemiológus, biokémikus, vagy egyéb, orvosi végzettség hiányában csak a híradásokra és józan eszünkre támaszkodhatunk, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy három kérdésben döntést hozhatunk: 1. beadatunk e magunknak BÁRMILYEN vakcinát is? 2. Ha igen, akkor választhatunk e arról, hogy melyik legyen az 3. Ha igen, akkor végül az orosz, a kínai, az amerikai vagy egyéb oltóanyagot válasszuk?

Ami saját szubjektív véleményemet illeti: diktatúrákban kifejlesztett és így bizonytalan tesztelési eljárásokon átesett készítményeket (orosz és kínai oltóanyagokat) biztosan nem választanék. A német-amerikai biztatónak tűnik. Egyébként az immunizáláshoz két oltást igényel majd (3 hét különbséggel). Egyetlen igazi hátránya az, hogy különleges tárolást igényel (mínusz 70 fokon). (2020.11.11:30)

***

Egyre több olyan vélemény olvasható a nemzetközi és hazai sajtóban is, hogy a jelenlegi koronavírus-járvány még évekig velünk maradhat és hosszú időre életünk szerves részévé válhat. Legutóbb maga Donald Trump amerikai elnök is arról beszélt: "meg kell tanulnunk a Covid 19-cel együtt élni". Nos, ha valóban így lesz, akkor lehetséges, hogy a maszkviselés évekig megmarad, a korlátozások java részével együtt.

De mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy az elkövetkező egy-két esztendőben a többség elkapja majd a Covid-19 -et (nagyjából 60-65%) majd az újabb 3-4 évben a többiek is, azok pedig akik az első körben estek bele, másodszor vagy akár harmadszor is visszafertőződnek. (És könnyen lehet, hogy az egész így folytatódik ki tudja meddig). Pesszimistán hangzik, de sajnos van realitása. Hogy miért? Például azért mert az új koronavírus ellen nincs természetes immunitás, vagyis ma már bizonyított, hogy többször elkapható. A másik, hogy a vakcinázások - ahol eddig próbálták (pl Oroszország) - nem állították meg (sőt még csak nem is lassították) a terjedést.

A végső "egyenleg" meglehetősen elkeserítő és egyben figyelemfelhívó is: jól "kitalált" kórokozóról van ugyanis szó, ami a gyengék, az öregek és a betegek szelektálását hajtja végre a társadalomban. Elsősorban az idősek vannak veszélyben, aztán a krónikus betegek, a gyenge immunrendszerűek és a kiszolgáltatottak. A pandémia eredete ma is homályos, az USA egyértelműen Kínát vádolja részint a fertőzés hanyag kezelésével, részint a kialakulás kontrollálatlanságával. De vajon csak ennyiben hibás Kína? Vagy esetleg eleve a távol-keleti ország egyik laborja alkotta meg a furcsa vírust a túlnépesedés megállítására Ázsiában, az idősek és gyengék "eltávolítása" céljából? Vagy éppen a vádaskodó Trump volt az, aki elindította a járványt Kína kellős közepén, a nagy rivális meggyengítésére? Mindkét verzió elképzelhető sajnos (nagyon is).

Akárhogyan is kezdődött, már elszabadult: az USA -ban napi 79 ezer, Franciaországban napi 45 ezer, Németországban napi 10 ezer, nálunk pedig már közel 2 ezer új fertőzést regisztrálnak, amihez az Egyesült Államokban napi 784, a franciáknál 137, a németeknél 21, nálunk pedig 38 haláleset társul (minden 24 órában). (Ezek mind október 24-i számok, az adatok forrása pedig: worldometers.info)

Mi várható? Az új típusú koronavírus ellen csak az immunrendszer erősítésével (egészséges életmóddal) és az emberi kontaktok teljes leépítésével (maszkviseléssel, érintkezések minimalizálásával, állandó kézfertőtlenítéssel ... stb) lehet sikerrel védekezni. A vakcina kérdéses hatásfokú (egyelőre), gyógyszer pedig nincs (legalábbis teljes mértékben gyógyulást eredményező). Egy teljesen új életmódra van tehát szükség mindenkitől, ráadásul huzamosabb ideig.

Ami az új típusú koronavírus, a SARS-CoV-2 ránk szabadítását illeti: az ENSZ-nek igenis feladatává kellene tenni a valóság kiderítését. Fontos volna tudni, hogy a vírus hol készült, illetve kik és miért szabadították a világra. Mi volt eredeti céljuk, mit akartak elérni és hogyan lett ebből globális válság. Az itt következő kérdéssel az olvasói véleményekre vagyunk kíváncsiak:

***