Éppen 50 évvel ezelőtt, 1969 július 20-án Neil Armstrong és Edwin Aldrin amerikai űrhajósok, az Apollo-11 űrprogram keretében Eagle nevű űrkompjukkal leszálltak a Hold felszínére, melyre néhány órával később (már július 21-re "átcsúszva") Armstrong, első emberként ki is léphetett. A közel két és fél órás "Holdsétával" együtt, több, mint 21 órát töltöttek a Holdon. Az eseményt követően még 5 alkalommal indult emberes küldetés a legközelebbi égitestre (az amerikaiak szponzorálásában) ezek voltak az Apollo-12, 14, 15, 16, 17. programok. Utoljára 1972 december 11-én járt ember a szomszédos égitesten. Az összes misszió Richard Nixon elnöksége alatt zajlott (1969 január 20 és 1974 augusztus 9. közt), mégpedig a hidegháború éveiben.

Az esemény az emberiség történelmének egyik legnagyobb tudományos tettévé vált, melyet azonban utána máig nem követett hasonló. Ezzel el is érkeztünk az összeesküvés elméletekhez: Miért nem volt 47 éve újabb Holdra szállás? Miért lobogott a zászló a Holdon, ha nincs is ott légkör, miért fekete az égbolt és nincsenek a felvételeken csillagok, miért lehet lábnyoma az űrhajósoknak egy száraz porral porított Holdfelszínen, miért van több árnyék a képeken (mintha több fényforrás lenne), miért látszódik az egyik kövön egy "C" betű, miért nincs a Holdkomp alatt becsapódási kráter ... stb stb. Természetesen ahogyan megszülettek ezek a "leleplezőnek" tűnő észrevételek - és az azokat követő összeesküvés elméletek (pl hogy megrendezték a Földön az egészet) - tudományos fórumok és publikációk sorra magyarázta meg türelmesen a felvetődő jelenségeket. Mindegyikre van ugyanis ésszerű és logikus magyarázat, így ezekbe most nem is mennék bele. Az ember meghódította a Holdat 1969-ben, közel 385 ezer kilométert utazva a világűrben (ennyi távolságra van tőlünk a szomszédos égitest).

Felvetődik viszont egy igenis fontos kérdés: mi lehetne az emberiség következő lépese az űrkutatás terén, egy újabb Holdra szállás, vagy a Mars meghódítása? Tény, hogy a Holdra 47 éve nem lépett ember, mert az a motivációs nyomás, mely a hidegháború alatt Amerikát versenyre késztette az űrkutatás terén (és arra, hogy mindenben túlszárnyalja a Szovjetuniót), már 1989-ben megszűnt. Igazából kicsit korábban, 1985-ben enyhült az említett versengés, Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével, hiszen Washingtonban már akkor látták, hogy az oroszoktól nem kell tartaniuk az űrverseny terén (és semmilyen más téren sem).

Arányok: Föld, Mars, Hold

Napjainkban Kína és a magánszférát alkotó milliárdos befektetők lehetnének a NASA vetélytársai az űrkutatásban, de ez a versengés már tét nélküli, hiszen nem fenyegeti az USA -t fegyveres erőszakkal, mint annak idején a Szovjetunió. Mégis halad előre a fejlődés, ha nem is olyan tempóban, mint a 60-as évék végén. Viszont nem tudni mi lesz az új irány? Az USA -ban nemrégiben végzett közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak többsége sem a Hold, sem a Mars emberes-küldetéseire nem pazarolna dollár milliárdokat.

Sokat emlegetik manapság a világsajtóban a Mars meghódításának tervét. A szándék mögött három tényező húzódik meg:

• - 1.) Emberek Marsra juttatásával tudományos felfedezéseket lehet tenni (magáról a vörös bolygóról, a világűrről és esetleg az élet valamikori kialakulásáról [egyes nyomok arra utalnak, hogy valaha a Marson is volt élet])
• - 2.) Önmagában a Mars-utazás sikeres véghezvitele tudományos "ugródeszka" lehet más irányú és célú, nagy távolságokra tervezett űrutazások megtételéhez
• - 3.) Az első amerikai felszíni bázis sikeres kialakításával az USA megelőzheti a többi országot az űrkutatás tudományos területein.

A Föld és a Mars között egyébként a távolság állandóan változik, hiszen a két bolygó is folyamatosan mozgásban van és kering a maga saját pályáján (természetesen a Nap körül). A két égitest közt az átlagos távolság 225 millió kilométer, a legtöbb 402,3 millió kilométer, a legkevesebb 56,3 millió kilométer (utoljára 2003-ban volt ennyi).

Jellemzően 26 havonta a távolság 80 millió kilométerre csökken. Ha egy emberes küldetést indítanának a Marsra, akkor arra nyilván a legjobb időpont az lenne, amikor a két bolygó közel jár egymáshoz. Ideális közelség legközelebb 2035-ben lesz, amikor a csillagászok szerint a Föld és Mars 58-60 millió kilométerre közelítik majd meg egymást. Még 15-16 év tehát és összejöhet a dolog. Az út 7-9 hónap lesz (távolságtól függően).

A Marssal egyébként az a fő gond, hogy felszínén óriási az emberre halálos kozmikus- és Nap sugárzás, nincs saját mágneses tere (mely ettől megvédené a bolygófelszínt), nincs légköre, a légköri nyomás a földi 1013 helyett, alig 7,5 millibar, alacsony a gravitációja (a földinek alig több, mint harmada) és nincs saját vízkészlete (legalábbis hozzáférhető, jelentős vízkészlete). Tegyük még hozzá: a Földnél sokkal hidegebb, növényzet nélküli vörös kősivatag az egész, ahol az átlaghő -50 fok. Vagyis barátságtalan, hegyekkel, kráterekkel teli, kihalt, jéghideg vidék.

De az alapkérdés akkor is marad: nyerünk e annyit egy emberes Mars küldetéssel, mint amennyi áldozatot a kísérlet hozhat (pénzben és emberéletben), illetve nem lenne e arányosabb a kockázat (és a ráfordítás), ha inkább újra a Holdat céloznánk meg és a mai, modernebb tudományos eszközeinkkel inkább az új Hold-utazásból próbálnánk többet profitálni, mint a 47 évvel ezelőtt?

Azt a célt, hogy esetleg a két égitesten állandó kolóniákat hozhatna létre az emberiség, vagy a két bolygó valamelyikét megpróbálná terraformálni, most nem szeretném komolyabban górcső alá venni. Ennek oka, hogy egyrészt szerintem ez még teljesen irreális (egyelőre legalábbis), másrészt sokkal fontosabb bolygónk megvédése a környezeti károktól (pl a nagyon is valós klíma-katasztrófától), mint új élőhelyek keresése az űrben.

A Naprendszer legnagyobb hegye a Marson van, ez az Olympus Mons, mely mellett a Mount Everest csak egy kis dombocska csupán

A Hold kontra Mars utazás kérdését illetően kíváncsi lennék a véleményekre. Az alábbi kérdéssor azt méri fel, hogy a többség mennyi időn belül képzeli el az ember Marsra utazását? [2019.07.21.21:55]

Az első 36 óra után, 2500 megtekintést követően, 268 kitöltés után: 52% (139 szavazó) szerint 30 éven belül lehetséges az emberes Mars misszió (ezen belül: 89 szerint 15-16 éven belül, 50 szerint csak 20-30 éven belül). 37% szerint (ami 98 voks) még 40-50 év kell a Marsra utazáshoz, de előbb még a Holdra kellene újra eljutnunk. Végül: 11% szerint (31 voks) csak 80-100 év múlva lesz lehetséges a vörös bolygó meghódítása. (2019.07.23.10:40)

Jómagam bízom abban, amiben a voksolók egyharmada is (89 fő), hogy 15-16 éven belül, azaz 2035-ig sikerül a Mars meghódítása.

 ***

A cím alapján azonnal felvetődhet a kérdés: mi szükség van a II. világháborús német harckocsiknak a védelemre? Nos, a páncolosok iránti rajongás afféle hobbi lett a hadászat, hadtörténelem és haditechnika iránt rajongók számára és kialakultak a különböző harckocsi típusok saját hardcore táborai, akik többnyire heves vitában állnak egymással. A legnépesebb talán a T-34 fanok csoportja, de ott vannak még az amerikai-brit tankok kedvelői és harmadikként a német harckocsi-mániásak rétege. Ez utóbbi három alcsoportra oszlik: a Tigris-, a Párduc,- és a rohamlövegek-páncélvadászok rajongóira. (Van még egy negyedik, kisebb réteg is - ide tartozom jómagam is - mely az összes német harckocsiról és páncélosról szívesen olvas bármit.) Mielőtt rátérnék a Wehrmacht páncélosok méltatására, egy kis áttekintést adnék a témában kevésbé elmélyedt olvasók számára.

A hitleri Németország 1935-től kezdett komolyabban foglalkozni páncélos és harckocsi állományának kialakításával és fejlesztésével. (Ekkor teremtették meg az első három német páncélos hadosztály szervezeti kereteit.) Komoly választóvonalat jelentett a harckocsi fegyvernem kialakításában Heinz Guderian vezérőrnagy 1937-ben megjelent könyve, az "Achtung! Panzer!" mely rávilágított a páncélosokban rejlő jövőbeni lehetőségekre (és Hitlerre is nagy hatást gyakorolt). A Führer innentől támogatni kezdte a Wehrmacht gépesítését és a Guderian által javasolt modernizálást. Közben a harckocsikkal párhuzamosan (de kicsit későbbi indulással) megkezdődött a rohamlövegek-páncélvadászok innovációja is, melyek főleg 3 dologban különböztek a harckocsiktól: egyrészt a tüzérséghez tartoztak, másodrészt nem rendelkeztek forgatható toronnyal és harmadrészt nem tudtak menetből (haladás közben) tüzelni. (A továbbiakban a "páncélos" kifejezést a harckocsik, rohamlövegek és páncélvadászok együttesére értem.)

A német páncélos-állomány egészen 1942-ig inkább a bevetések módjában, mintsem figyelemreméltó műszaki adottságaiban emelkedett az ellenséges országok (szövetségesek, szovjetek) hasonló fegyverei fölé. Eleinte ugyanis - a lengyelországi (1939), majd a holland-belga-francia hadjáratokban (1940) - az volt német részről a különleges, hogy páncélosaikat önálló egységekben vetették be, villámgyors előretörésekkel. Az 1934 és 1937 között kifejlesztett Panzer I., II és III. harckocsik semmivel sem voltak jobbak mint mondjuk a francia vagy brit tankok. (Még a Panzer III is csak 50 mm -es löveggel és 21 tonnás tömeggel rendelkezett.)

Később viszont, 1941-től a náci Németország páncélosállománya műszaki jellemzőiben is figyelemreméltóvá vált: három harckocsi típus kezdte mind jobban kivenni a részét hadműveleteikből. Ez a Panzer IV, V és VI volt, melyek közül az V. és VI. közismert nevet is kapott: Panther (Párduc) és Tiger (Tigris). Ezek a típusok jelentették a német hadiipar élvonalát.

A fenti három képen a három említett harckocsi látható, balról jobbra haladva: Tiger, Panther és a Panzer IV.

Steven Zaloga, amerikai hadtörténész szerint Németország 1935-től a második világháború végéig közel 50 ezer harckocsit gyártott. Ezeknek 44%-át alkotta a három legkorszerűbb típus: az említett Panzer IV illetve a Párduc és a Tigris. Ezekhez azonban hozzá kell számolnunk a Stug III-IV. és Ferdinand rohamlövegeket, páncélvadászokat is, melyek legalább olyan hatékonysággal vettek részt az ellenséges páncélosok megsemmisítésében, mint a Wehrmacht harckocsik. (Sőt, ha már itt tartunk, a 88 mm-es Flak német légvédelmi ágyú, tüzérségi alkalmazása is kiemelkedő eredményeket hozott.)

A Panzer IV-es harckocsik - melyek az első voltak 75 mm-es löveggel szerelve - a lengyel és nyugat-európai hadjáratokban még a teljes német páncélosállománynak csak kis részét, alig 15% -át alkották, így a hadmozdulatokat kevéssé befolyásolták. Viszont 1941 és 1945 közt beindult a típus tömeggyártása és közel 13 ezer készült belőle. Vagyis meghatározó szerepük lett a Szovjetunió elleni harcban és később, 1944-től a nyugati front eseményeiben is. Ami a Tigriseket illeti: harctéri bemutatkozásukra 1942 nyarán került sor a keleti fronton, Leningrád térségében. A Tiger I -ből 1355, a valamivel nagyobb Tiger II -ből közel 500 db készült. A Párducokból (Panzer V.) 5500 db-ot gyártottak és 1943-tól játszottak szerepet a harci eseményekben.

És most következzen a méltatás, a német harckocsik védelmében tett összegzés, melyet pro és kontra gondoltam megoldani. A legnagyobb elismerés a Wehrmacht harckocsijai mellett, azok alkalmazása jelentette. Az olyan hozzáértő páncélos tábornokok, mint Guderian és Josef "Sepp" Dietrich, illetve az olyan harckocsizó legendák, mint Michael Wittman (aki a háború alatt 138 ellenséges tankot lőtt ki) valódi szaktudást adtak a fegyvernemhez és példát mutattak az egész német hadsereg számára. Nyomukban Wehrmacht és SS harckocsizók ezrei tanulták meg magas szinten a páncélos hadviselést (mint a harckocsik kezelőszemélyzetei) és lettek Európa legjobbjai.

A német páncélos-állomány három legjobbjáról már esett szó: ezek a Panzerkampfwagen IV., a Panther és a Tiger. Mindhárom, ahogyan már említettem 1942-től befolyásolta a fronteseményeket. Megbízhatóságukat illetően a Pantherek voltak a legjobbak, de legendákként a Tigrisek vívtak ki maguknak nagyobb elismerést. A Panzer IV. és a Panther harckocsik 75 mm-es löveggel készültek (az előbbiek leggyakoribb altípusa 25 tonnával, az utóbbi 45 tonnával került gyártásra), a Tiger I. viszont már 88 mm-es ágyúval lett szerelve (56 tonnával), a Tiger II pedig szintén 88 mm -el, de 69 tonnás kivitelben. (Valódi monstrum volt.)

A Tiger elsősorban nagy tűzerejének, erős páncélzatának, hatalmas tömegének és leginkább a körülötte csapott propaganda-felhajtásnak köszönhette legendás hírnevét. Ugyanakkor gyakran meghibásodott (főleg kormányműve, erőátviteli rendszere és lánctalpa), jelentős szerviz és karbantartás igény nehezítette bevetését illetve kiemelkedő páncélvédettsége sem volt tökéletes, hiszen hátsó páncélzata átlőhetőnek bizonyult. Viszont a német propaganda valódi csodafegyvernek állította be és a szövetséges harckocsik - melyek jóval kisebb tömeggel, páncélzattal és tűzerővel rendelkeztek - óvatos respekttel közelítették csak meg, kezelőszemélyzeteik szinte már babonás félelmei miatt.

A Párduc ugyan kisebb harckocsiágyúval rendelkezett (88 mm helyett 75 mm -el), amihez kisebb tömegű páncélzat is társult, viszont megbízhatóbban működött és döntött felületei miatt, könnyebb kivitelével is sikeresen védekezett az ellenséges ágyútűzzel szemben. Mind a Tigris, mind a Párduc valódi "benzintemető" volt, óriási üzemanyag igénnyel.

A két legjobb német harckocsi legnagyobb vetélytársa 1943-tól a szovjet T-34/85 lett, mely 32 tonnás tömeggel, öntött toronnyal, 85 mm -es löveggel és dízel motorral került ki a gyártószalagokról. Kevesebbet fogyasztott, nagyobb volt hatótávolsága, tömegéhez mérten nagy tűzerővel rendelkezett és mindenekelőtt: nagyságrendekkel volt olcsóbb az előállítása, mint a német Párducoké és Tigriseké. Ez utóbbi tulajdonsága döntőnek bizonyult, mert a szovjet hadiipar mintegy 35 ezer darabot volt képes előállítani belőle. Olcsó volt tehát, de "ár-érték" arányban a legjobb a második világháború "harckocsi mezőnyében". A szovjetek a T-34 -es tankokkal gyakorlatilag mennyiséggel verték meg a németeket 1945-re.  

A háború egyik legjelentősebb tankcsatájában - melyre 1943 július 4 és 13 közt Kurszk mellett került sor - a főszerepet a Panzer IV-es harckocsik játszották. Roger Ford hadtörténész szerint a németek 2475 db harckocsit vetettek itt be (a páncélvadászok ebben a számban nem szerepelnek) és ezeknek közel felét adták a Panzer IV-esek. A 250 db Panther többsége műszaki okokból nem vett részt a csatában és mindössze csak 133 db Tigrist tudtak Kurszk alá vezényelni. Az ütközetben közel kétszeres volt a szovjet harckocsi fölény (főleg T-34), de kétszer annyi veszteséget is szenvedtek. A végeredmény mégis szovjet győzelem lett (az említett mennyiségi fölény miatt).

Panzer IV-esek a kurszki tankcsatában

A nyugati fronton a német páncélosok legtöbbször az M4 Sherman harckocsival "találkoztak", mely adottságaiban szintén elmaradt mind a Párducoktól, mind a Tigrisektől. Alig 30 tonnás tömeggel és 75 mm -es ágyúval készültek. Legnagyobb előnyüket a T-34 -hez hasonlóan az olcsó gyárthatóság és a könnyű szervizelhetőség jelentette. Az M4 -ből a háború alatt közel 40 ezret gyártottak.

Az M4-esek mindenhol felbukkantak (Észak-Afrika, Franciaország, Olaszország) és szerény képességeikhez mérten jól szerepeltek, egészen addig, amíg Párducokkal és Tigrisekkel nem találkoztak a harcmezőkön. Ezekkel szemben csupán a brit Sherman Firefly bírt némi eséllyel, 76,2 mm-es (17 fontos) ágyújával.

Zárásul: pro és kontra megvizsgálva a a II. világháború páncélosait, én a magam részéről továbbra is a német harckocsik megingathatatlan híve vagyok. Ha feltennénk azt a hipotetikus kérdést, hogy visszarepülve az időben egy második világháborús ütközetben kellene részt vennem, milyen harckocsiba ülnék, a Párducot választanám. 

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Tigris I vagy II nem lenne nagy "csábítás" számomra (és biztosan sokak számára), hiszen ezek a monstrumok afféle mozgó páncélos erődökként, óriási tűzerővel a csatamezők királyai voltak.  

Kíváncsian várom kommentben az egyéb véleményeket is, például azt, hogy mely olvasóink, milyen harckocsi típusokat preferálnak és miért! (2019.07.17.00:05)

*** 

Záróképként (de még logónk előtt) egy kép a híres Tiger I. és Tiger II. harckocsikról, melyeket akkora nimbusz övezett a második világháború alatt:

*** 

Köszönjük a 72 óra alatt érkezett 261 lájkot és 31 ezer oldal megtekintést!

A klímakérdés évről évre egyre jobban foglalkoztatja az embereket szerte a világon. Léteznek már a témával foglalkozó világszervezetek, vannak zöld pártok és olyan tudósok is, melyek vagy az említett testületeknek dolgozva, vagy bizonyos államok hivatalaiban publikálnak tanulmányokat a témáról. A probléma két dimenzióban vizsgálható:

• - 1.) Van e éghajlatváltozás?
• - 2.) Ha van, akkor ezt mennyiben okozza emberi tevékenység?

Nos, az éghajlatváltozás tényét már nagyon kevesen vonják kétségbe, szinte mindenki elismeri, hogy bizony komoly tempóban zajlik egy globális folyamat, mely a bolygó számára kedvezőtlen jelenségeket generál. Az már kevésbé konszenzusos, hogy melyek ezek a jelenségek. Érdemes a tovább lépés előtt ezeket összeszedni:

• - 1. Egyre gyorsuló ütemben olvadnak a jégsapkák, vagyis mind az Arktiszon, mind az Antarktiszon folyamatosan vékonyodik a jég, szakadnak le óriási méretű jégtáblák, illetve olvadnak gleccserek.
  
• - 2. Folyamatosan növekszik a bolygó átlaghőmérséklete.
• - 3. Földünk egyre nagyobb területein ölt óriási méreteket az elsivatagosodás.
  
• - 4. Állandóan emelkedik a világtengerek vízszintje (amelynek jelentős részét épp az 1-es pont okozza).
• - 5. Veszélyesen gyorsan fogy a Föld ivóvízkészlete.
• - 6. A levegő összetétele változik, folyamatosan csökken az oxigén aránya.
• - 7. Egyre szélsőségesebb az időjárás, egyre több az éghajlati, időjárási anomália (egyes helyeken rekord csapadék, másutt rekord szárazság, hurrikánok alakulnak ki ott, ahol korábban nem volt jellemző, nyári jégesők, áradások, 50 fok feletti rekordmelegek ... stb).

A felsorolt 7 tényező mellett újabbakat is lehetne említeni, ha elmélyednénk a témában, de már ezek is elegendőek ahhoz, hogy elgondolkodjunk: bizony nagyon is igaz, hogy változást mutat a globális éghajlat.

A második kérdés: természetes e mindez, vagyis emberek nélkül is bekövetkezne - időről időre egy-egy újabb jégkorszak formájában - vagy nagyon is tehetünk minderről a környezetszennyezés és káros-anyag kibocsátás révén? Másképpen feltéve a kérdést: klímahiszti e az, ami zajlik, vagy valós veszély.

Donald Trump szerint csak hisztiről van szó, melyet különböző szervezetek gerjesztenek. Úgy gondolja: az amerikai ipar fejlesztése (és nyeresége) sokkal fontosabb, mint holmi globális felmelegedési hiszti, mely egyébként is csak "felbérelt" tudósok által terjesztett fantazmagória. Ami azt illeti saját "felbérelt" tudósai valóban azt mondják, amit ő. 

Ugyanakkor érdemes azt is áttekinteni, hogy ha mégsem csak hisztiről lenne szó, milyen módon is okozzuk mi emberek a klímaváltozást:

• - 1. A hagyományos erőművekben fosszilis tüzelőanyagok (szén, olaj, földgáz) elégetésével rengeteg szén-dioxid kerül a Föld légkörébe, amelyhez társul a műtrágya-gyárak, hőerőművek és a közlekedés révén felszabaduló dinitrogén-oxid mennyiség-növekedése és az állattartásból származó metán légkörbe kerülése is. Ezek az anyagok aztán elnyelik a földfelszínről a világűrbe kilépni nem tudó, hosszú hullámú, alacsony energiájú sugárzást (mely a Napból közvetlenül jön rövid hullámhosszú, nagy energiájú és a földfelszínt melegítő hatásként de innen távozni már nem tud vagy csak korlátozottan képes). Ez az üvegházhatás (leegyszerűsítve), mely egy állandósuló felmelegedést vált ki a bolygón.
  

forrás: gotoassignmenthelp.com

• - 2. Az előzőek miatt olvadásnak indulnak a jégsapkák, ami részint csökkenti az édesvíz készleteket, részint emeli a globális tengerszintet, részint pedig az édes víz - sós víz arányt felborítva (az óceánokban), leállít bizonyos áramlatokat (melyek fűtenék a kontinenseket). A három említett olvadási probléma mellett egy új jelenség is aggasztó, nevezetesen, hogy az Északi-sark olvadó jege és permafroszt (állandóan fagyott) talaja alól (illetve a tengerfenékről) folyamatosan metán szivárog a légkörbe, óriási mértékben növelve az üvegházhatást. [hvg.hu cikke] A metán üvegházhatása egyébként 23-szorosa a széndioxidénak.
  
• - 3. A túlnépesedés illetve az élelmiszer-, és ivóvíz hiány együttesesen bizonyos övezetekben és kontinenseken (pl. Afrika) katasztrofális folyamatokat indíthatnak el. Ezekről jelent már meg publikáció is tudósok részéról, például a brit Guardianban.

A táblázatban a legfontosabb és legveszélyesebb üvegházhatást okozó gázol láthatóak, koncentráció-adataikkal együtt. [Az adatok forrása: Császár Attila - A földi üvegházhatás; Természet világa 140. évfolyam 2. szám] A legveszélyesebb, a CFC-12, azaz diklór-difluor-metán (egy halogénezett szénhidrogén) hűtőanyag és aeroszol hajtógáz. A legerősebb ózonkárosító.

Elgondolkodva mindazon amit az ipar, az energiaszektor és a globális közlekedés illetve a környezetszennyezés okoz, nem tehetjük meg, hogy kizárjuk az emberi tényező felelősségét a klímaváltozásban. Az 5 legnagyobb üvegházhatású gázokat kibocsátó ország egyébként: Kína, USA, India, Oroszország és Japán, az ő felelősségük a legnagyobb.

Az üvegházhatást okozó gázok legnagyobb kibocsátói (forrás: canada.ca)

A poszt címében feltett kérdés azonban megosztja az embereket: hisztiről van csupán szó, vagy tényleg valós a veszély? Az itt következő felméréssel olvasóink véleményére vagyunk kíváncsiak: 

Előző posztunkban, mely Jézus külső megjelenéséről szólt, említésre került a Torinoi lepel (shroud of Turin) is, mely aztán a hozzászólások legalább felében újra előkerült. Úgy tűnik sokakat érdekel a rejtélyes ereklye, melynek valódiságát a többség ma is megkérdőjelezi. A téma népszerűsége miatt jelen posztunk a lepelről és a vele kapcsolatos kérdésekről szól.

A Torinoi lepel a római katolikus egyház egyik legfontosabb ereklyéje, melyet napjainkban az olaszországi Torino városában a Keresztelő Szent János katedrálisban őriznek. Hossza 4,36 méter, szélessége 1,1 méter, anyaga lenvászon és az egyház szerint Jézus Krisztus halotti leple volt 2000 évvel ezelőtt. Különlegessége, hogy egy emberalak negatív képe látható rajta. Az alak 1,75 méter magas (hosszú) és arclenyomata is érzékelhető, mely egy szakállas, törött orrú férfi ábrázatát mutatja. A leplen vérnyomok is láthatóak, melyek egy megkínzott ember sebeiből kerülhettek a lenvászon bizonyos helyeire. A lenvászonnak mind anyaga, mind szövése mind a szövés eszköze megfelel az időszámításunk kezdetén, a Közel-Keleten jellemző anyagoknak és munkamódszereknek. A vizsgálatok során textilszakértők is foglalkoztak a lepellel és egybehangzóan Krisztus korára helyezték keletkezési idejét, mégpedig a szövési stílus miatt (Gilberto Raes, a Genti Egyetem kutatója egyenesen kizárta a lepel középkori datálását.) A vérminta AB vércsoportja pedig a 2000 évvel ezelőtti judeai területek leggyakoribb vércsoportjával egyezik.

A torinoi leplen található férfialak szemein pénzérmék érzékelhetőek, mely megfelel a korszak temetkezési szokásainak. Az érméken az "UCAI" betűk olvashatóak, melyek Francis L. Filas professzor szerint a Pilatus idején veretett rézből készült pénzérmék "TIBERIOU CAISAROS" (Tiberius császáré) görögből latinra fordított feliratából származnak. A leplen feliratot is találtak, a fej körül, mégpedig latin, arámi és görög nyelveken írva. Ez a három nyelv alkotta Krisztus korának legfontosabb közlési formáit: a görög a Krisztus előtti 4. századtól (a hellenizáció során) az egész Közel-Kelet legfontosabb nyelve volt (a Bibliát is görögül írták). Az arámi, a judeai népek nyelve volt, így Jézus anyanyelve is, a latin pedig a római hódítás után vált hivatalos nyelvvé a térségben. A nehezen kiolvasható szavakat Barbara Frale vatikáni történész 2009-ben azonosította és a következő szöveget rekonstruálva:

"16-ban, Tibériusz császár uralkodása alatt a Názáreti Jézust, akit kora este levettek, miután egy római bíró halálra ítélte, mert bűnösnek találta a zsidó hatóság, ezennel el kell temetni azzal a kötelezettséggel, hogy családjának egy év letelte után át kell adni."

A felirat tökéletesen illeszkedik a Krisztus-kori temetkezési szokásokhoz, hiszen akkoriban a kivégzettek holttesteit egy teljes évig őrizték a hatóságok közös sírhelyeken és csak azt követően adták ki a hozzátartozóknak. Annak érdekében, hogy mindenki a saját családtagjának maradványait tudja elvinni, minden tetemet (és azok lepleit) elláttak bizonyos feliratokkal.

A lepelben több idegen anyagfajtát is azonosítottak, így 49 fajta pollent, több szennyeződést és víznyomokat. A pollenek nagy része Palesztina és Anatólia vidékéről származik, sőt 12 kifejezetten Jeruzsálem és a Holt-tenger vidékén őshonos növények virágpora. A szennyeződések túlnyomó része a jeruzsálemi sziklasírokban jellemző travertino aragonit és mészkő. Dr. Joseph Kohlbeck és Dr. Eugenia Nitowski analizálta a lepelben lévő mészkő maradványokat és 100% -os egyezést talált a jeruzsálemi kősírok mészkő mintáival.

Ami a leplen található emberalak kirajzolódását illeti: azt semmiféle festék vagy egyéb anyag nem okozhatja, kizárólag összetömörödött vagy megpörkölődött lenszálak "adják ki" az azon szereplő férfialak körvonalait. A tudósok egyelőre nem találják annak megfejtését, hogy miként keletkezhetett az adott forma. (Az egyház Jézus feltámadásakor felszabaduló energiahatással magyarázza.)

A lepel legkomolyabb, tudományos vizsgálatát 1988-ban végezték el, amikor a katolikus egyház hozzájárulásával egy C14-es radiokarbon kormeghatározó eljárásnak vetették alá. A lenvászonból mintákat vettek és azokat három egyetem laborjának küldték meg Oxfordba, Zürichbe és Arizonába. A mintavételezést később számtalan kritika érte, mivel kiderült, hogy azokat a lepel sérült és újraszőtt részeiből vették, melyek nem bizonyos, hogy azonos korúak a lepel egészével. A vizsgálatokat az egyetemek mégis elvégezték és a minták keletkezési idejét 1200 és 1304 közé tették. A végeredményt az említett körülmények miatt vegyesen fogadták mind a kutatók, mind a hívek (és azok is, akik szkeptikusak maradtak a kérdésben). Ha a minták reprezentálják a lepel egészét, akkor az ereklye hamisítvány (bár akkor is nagy kérdés, hogy a XIII. században hogyan tudtak egy ennyire "profi" utánzatot készíteni); ha viszont a minták tényleg egy középkori toldásból és javításból származnak, akkor egyáltalán bizonyítják a relikvia valódi keletkezési idejét, így a lepel lehet Krisztus korából való is.

A torinoi Keresztelő Szent János bazilika, a lepel jelenlegi "tartózkodási helye"

Ami torinoi lepel történetét illeti: először János evangéliuma említi (János, 20, 4-8), amikor Jézus holttestét keresve találják meg a barlangban. Később Kr.e. 340 körül Szent Cirill említi, majd Evagrius (egyháztörténeti író) 544-ben ír róla, amikor Edesszát ostromolják a perzsák, de a város a lepelnek köszönhetően megmenekül a pusztítástól. Később Georgiosz Piszidész írja azt, hogy Herakleiosz bizánci császár magához vette a leplet 622 körül. A lepel 944-ben kerül Konstantinápolyba (Bíborban született Konstantin idején). 1204-ben, amikor a Velence által támogatott keresztesek kifosztják Konstantinápolyt, a lepelnek egy időre nyoma vész. Kutatók szerint ekkor kerül a Templomos Lovagrend birtokába. Másfél évszázaddal később a lovagrend egyik utolsó tagja, Milo de Charny rokonának adományozza, I. Geoffroy Charny -nak. Ő ahhoz is hozzájárul, hogy a leplet 1355-ben kiállítsák Franciaországban. Később, 1418 és 1432 közt a leplet a burgundiai Chimay városában őrzik, majd 1453-ban a savoyai hercegi család tulajdonába kerül, hosszú évszázadokra. Végül 1983-ban II. Umberto olasz király a római katolikus egyháznak adományozza.

Zárszóként, hagy fogalmazzak meg egy kételyt, mely felmerült bennem arról, hogy a torinói lepel igazi, vagy netán hamisítvány, mert úgy vélem ez még ma sem dönthető el teljesen egyértelműen. De megadom a lehetőséget a vélemény nyilvánításra (a hozzászólások mellet) egy szavazás formájában is:

Közel 1000 szavazat után (5000 látogatónál) a voksok 63%-a szerint a Torinoi lepel valódi, vagy legalábbis nem dönthető el teljes bizonyossággal valódiságának kérdése.

*** 

 2019.07.08.(14:30)

A világ legnagyobb vallásának, a kereszténységnek legfontosabb alakja maga Jézus, noha életének első szakaszáról (gyermek-, és ifjú koráról) és például külső megjelenéséről alig - alig szolnak a fennmaradt írások. A Biblia csak egyetlen helyen utal külsejére: Ézsaiás próféta könyvében (53:2b):

„Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna."

Ez arra utal, hogy a térség korabeli átlag-külsejétől valószínűleg eltérhetett, hiszen a közízlés általában azt tekinti szépnek, vagy szimpatikusnak (kedvelhetőnek), ami az adott szubkultúrában és földrajzi területen megszokott, vagy legalábbis nem tér el attól gyökeresen. A jelenlegi korunkban a média által sugallt ideális férfi-megjelenés (magas termet, egyenes tartás, sportos izomzat, simára borotvált arc és rövid haj) egyáltalán nem lenne vonzó mondjuk egy félezer évvel ezelőtti korszakban, például a XVI. századi Európában, ahol a "vitéz" férfiaknál a hosszú haj és a szakáll a "megfelelő" külső magával értetődő "kelléke" volt és kinevették a túl magas és vékony férfiakat (inkább a zömök, férfias megjelenés dívott).

Tehát Jézus külseje Ézsaiás könyve szerint eltért a többségétől és nem volt "szép" vagy "kedvelhető". De milyen is volt akkoriban a tipikus szamáriai, judeai, palasztiniai férfi megjelenése, melyet a sémi törzsek tagjai "kívánatosnak" és szépnek tartottak akkoriban? Az antopologiai (embertani), régészeti kutatások, illetve fennmaradt források szerint a 150-160 cm magas, sötét bőrű, göndör hajú, sötét szemű, erős szőrzetű, szakállas és erős testalkatú férfiak jelentették a többséget. Mondhatni ilyen volt a férfi ideáll, ami mondjuk ki: pontosan ellentéte a mainak. Ma a 185-190 centis, sudár testmagasság, a sportos (inkább vékony, mint vastag) testalkat, a szőrtelen arc, a világos bőr a vonzó, mert ezt sugallják a divatmagazinok, a hollywoodi filmek, a sztárok és a trendi TV műsorok, youtube csatornák.

Mindebből kiindulva, ha Jézus külsejét nem dicsérték agyon, sőt meg sem nagyon említették a korabeli források és a halála után elkészített Biblia, akkor nagyon is eltérhetett a fent említett alacsony, szőrös, sötét bőrű, tömzsi és izmosan robosztus megjelenéstől. Vagyis éppenséggel lehetett olyan is, mint a rengeteg későbbi ábrázolás mutatja: magas, világos bőrű, egyenes hajú és világos szemű, rendezett szakállal. A torinoi lepel, - mellyel halála után letakarták abban a barlangban, ahová testét vitték és ahol harmadnapon feltámadt - megőrizte Jézus testének körvonalait. A lenyomatból testmagassága is kikalkulálható, ami éppen 175 cm. Ez a magasság 20 centivel emelkedett a korabeli judeai átlag fölé, ami visszatetsző is lehetett a zsidók számára (mert annyira eltért a megszokottól).

Azok, akik Jézus külső megjelenését a korabeli férfi-átlaggal azonosítják rendszerint két érvet említenek a megváltó tömzsi és sötét bőrű külseje mellett: az egyik, hogy elfogásakor a Getszemáni-kertben a katonák nem ismerték fel és ezért kellett Júdásnak csókkal jeleznie nekik, hogy kit kell elfogniuk. Vagyis hasonlított tanítványaira. Ez az okfejtés azonban könnyen téves is lehet, hiszen a fegyvereseknek biztosra kellett menniük, így nagyon is elképzelhető, hogy ragaszkodniuk kellett a "megjelöléshez" (másrészt ha testét és fejét leplek borították, nem volt olyan simán kiszúrható, még ha el is tért megjelenése a többiekétől).

A másik érv Krisztus tipikusan judeai megjelenésére: Jézus származása, mely sémita felmenőket jelent, akik nyilván nem lehettek világos bőrűek és hajúak. Csakhogy ne felejtsük: a megváltónak csak édesanyja képviselte ezt a vérvonalat, az apai ág teljesen ismeretlen. Mint tudjuk Jézust Szűz Mária hozta világra, de édesapja nem József volt, hanem a Szentlélek képviselte isteni beavatkozás. Ez azt jelenti, hogy külső megjelenését is csak maximum 50% -ban determinálhatta az anyai sémita hatás, a másik 50% ismeretlen. (Ráadásul ott a recesszív öröklés lehetősége is, mely pont nem a domináns jegyek megjelenését jelenti.)

Mindent egybevéve egyáltalán nem biztos, hogy Jézus pontosan olyan külső jegyeket hordozott, mint a korabeli judeai zsidóság, sőt ennek éppen ellenkezője is elképzelhető. De legalábbis minimum érdemes nyitva hagyni ennek lehetőségét is. /2019.07.06.14:22/

*** 

Kis nemzet vagyunk és jelenleg nem tartozunk a világ sorsát és főbb folyamatait alapvetően befolyásoló jelentős, nagy országok közé (még ha néha ezzel is áltatjuk magunkat). Ugyanakkor sok tekintetben igenis okkal lehetünk büszkék, hiszen évezredes történelmi múltunk, gazdag kultúránk, számtalan területen nyújtott kimagasló teljesítményünk, sport eredményeink, tudományos vívmányaink, találmányaink, hőseink és történelmi szerepünk révén a megbecsült nemzetek között a helyünk. De  tegyük fel a kérdést: mire is vagyunk a legbüszkébbek?

1. Múltunk ősi jellegére

A Földön jelenleg 200 ország létezik, de csak nagyon kevés tud olyan gazdag történelmi múltat felmutatni, mely 1200 év történéseit dokumentálja. Krisztus után 830-ban jegyezték fel ugyanis először a vándorló magyar törzseket a bizánciak, majd következett a Honfoglalás és a keresztény magyar állam megteremtése. A XV. század végére már Európa egyik legjelentősebb királysága a magyaroké volt, megkerülhetetlenül fontos tényezőként. A kontinens közepén helyet foglalva, közel 300 ezer km2-es hatalmas országot birtokoltunk, gazdag erőforrásokkal.

2. Mátyás királyra

Ha arról kérdezzük az embereket, hogy melyik magyar uralkodót tartják a legjelentősebbnek, akkor a legtöbben Hunyadi Mátyást említik. Az ő országlása alatt, 1458 és 1490 közt ugyanis valódi, európai nagyhatalom voltunk, mely sikeresen harcolt bárki ellen a kontinensen. Megvertük a törököket, - a soha, egyetlen csatát el nem vesztő Kinizsi Pál hadvezéri zsenialitásának hála - és levertük az osztrákokat is, öt teljes évre meghódítva Bécset. (Ahogyan himnuszunkban szerepel: "S nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára.")

3. Nobel díjasainkra

Az alig 10 milliós Magyarország összesen 16 Nobel-díjas tudósára lehet büszke, amely már csak azért is kivételes adat, mert hasonló, vagy nagyobb lélekszámú nemzeteket is bőven magunk mögé utasítunk. Például a hasonló lakosságszámú Csehország csak 5 tudóssal, Görögország kettővel, Spanyolország héttel, Románia pedig néggyel büszkélkedhet. A mi 16 Nobel-díjasunk: Lénárd Fülöp (1905 - Fizika), Bárány Róbert (1914 - orvosi), Zsigmondy Richárd (1925 - kémia), Szent-Györgyi Albert (1937 - orvosi), Hevesy György (1943 - kémia), Békésy György (1961 - orvosi), Wigner Jenő (1963 - fizika), Gábor Dénes (1971 - fizika), Daniel Gajdusek (1976 - orvosi), Milton Friedman (1976 - közgazdaságtan), Elie Wiesel (1986 - béke), Polányi János (1986 - kémia), Harsányi János (1994 - közgazdaságtan), Oláh György (1994 - kémia), Kertész Imre (2002 - irodalom), Herskó Ferenc (2004 - kémia). Rajtuk kívül a magyar feltalálók is kiemelendők.

4. Sport teljesítményeinkre

Magyarország az eddig megrendezésre került 31 újkori nyári olimpiai játékon, lakosságának nagyságához mérten kiemelkedően sok érmet tudott szerezni. Az eddigi 176 arany, 149 ezüst és 170 bronz révén a Föld 200 országa között az előkelő 8. helyen állunk. Előttünk szerepel: az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Olaszország és Németország [forrás] és mögöttünk az egész világ, nálunk sokkal népesebb államok sokaságával. Mindez azt jelenti, hogy méltán lehetünk büszkék sportolóinkra. Közöttük is a híres, világbajnoki ezüstérmes Aranycsapatra és vízilabdázóinkra.

5. Íróinkra - költőinkre

Kivételesen gazdag a magyar irodalom-történet, tele különleges tehetségű és rendkívül termékeny írókkal költőkkel. Petőfi Sándor, József Attila, Ady Endre, Radnóti Miklós, Babits Mihály mind csodálatos versek ezreivel ajándékozták meg az utókort, csakúgy mint a régi időkben Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel vagy Csokonai Vitéz Mihály. Méltán vagyunk büszkék gyönyörű műveik miatt, melyek a világirodalom legszebbjei közé tartoznak.

6. Fővárosunkra

Budapest nem csak szerintünk, de rengeteg itt megfordult külföldi szerint is a világ egyik legszebb városa. A Duna két partján elterülő település 1873-ban, Pest és Buda közigazgatási értelemben vett egyesítésével kapta mai nevét. Látképe a Dunával és a Gellért heggyel lélegzetelállítóan szép. Utcái, épületei, házai hosszú történelmének "kulturális lenyomataként" maradtak fenn. Az Országház, a Budai várnegyed, a Lánchíd, a Halászbástya, a Margitsziget, a Hősök tere, a Szent István Bazilika Európa legszebb építményei és helyei közé tartoznak.

7. Országházunkra

A Duna-parti Országház 1904-re készült el, neogótikus, eklektikus stílusban, Steindl Imre tervei alapján. Alapterülete 17 745 m2, magassága pedig 96 méter, mely adatok révén Európa második, a világ harmadik legnagyobb parlamentje. Csodálatos, festői megjelenése a Duna partján egészen rendkívüli látvánnyal ajándékozza meg a szemlélődőt.

8. Arra, hogy megvédtük Európát a törököktől

Gyakran hallható manapság különböző média-felületeken, hogy bizony a magyarság védte meg Európát a török áradattól. Ebben pedig van is igazság, hiszen előbb Hunyadi János 1456-ban Nándorfehérvárnál, aztán Dobó István 1552-ben Egernél, végül Zrínyi Miklós 1664-ben Eszéknél történelmi diadalt aratott az oszmánok felett, akik minden erejüket a három részre szakított, de 150 éven keresztül vitézen harcoló magyarság leküzdésére fordították, Európa elözönlése helyett. 

9. Hőseinkre

Az 1200 éves, hosszú magyar történelem tele van rendkívüli hősökkel, akik életüket adták hazájukért, elég az előbb említett három magyar hadvezér - Hunyadi, Dobó, Zrínyi - mellett a további nagy magyar hősökre gondolnunk, így például Árpád fejedelemre, Kinizsi Pálra, Görgey Artúrra, vagy Maléter Pálra. Küzdöttek, mikor harcolni kellett, áldozatot hoztak, mikor a hazának áldozat kellett.

10. Hagyományainkra

Magyarország méltán lehet büszke néphagyományaira, ősi szokásaira, néptánc-művészetére, népdalaira, mondáira, népmeséire, jelképeire, különösen az ezer éves Szent Korona örökségére. Kulturális és történelmi örökségünk az egyik leggazdagabb a világ nemzeteinek sorában. /07.05.00:53/

*** 

Előző posztunkban a G20 országok június végi ülésezése nyomán felvetődő globális problémákról és a 20 legfejlettebb állam felelősségéről írtunk, ezúttal pedig a problémák közül a túlnépesedés helyzetéről ejtünk pár szót.

Jelenleg a Föld népessége 7,7 milliárd fő, de bolygónk össznépessége folyamatosan és meredeken növekszik. Az előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedekben leginkább Afrika és Ázsia népessége gyarapszik majd a legjobban: a fekete kontinensen most 1,3 milliárdan élnek, viszont 2100-ra 4,5 milliárdra gyarapszik majd az afrikaiak száma. Ázsiában jelenleg négy és fél milliárd ember él, 2100-ra pedig közel 5 milliárdan lesznek. Észak-Amerikában és Latin-Amerikában lassú növekedés, Európában pedig csökkenés várható. Megdöbbentő, de már 2018-ban is a Föld népességének 75%-a élt Afrikában és Ázsiában, viszont 2100-ra a teljes lakosság 83%-a lesz ennek a két kontinensnek a lakója.

Ha az egyes országokat vizsgáljuk, meg kell különböztetnünk magas népességszámú és kimagasló népsűrűségű államokat. Mindkettő lehet ugyanis probléma, hiszen léteznek olyan országok, melyek ugyan nem tartoznak a világ 5-6 legnépesebb állama közé, mégis óriási gondot okoz számukra nagy népsűrűségük és nem képesek eltartani saját lakosságukat. Ilyen például Banglades (India keleti szomszédja), ahol 167 millió ember nyomorog egy Magyarországnál alig másfélszer nagyobb (147 ezer km2 -es) területen. Vagy Palesztina, melynek Gázai-övezetében 360 km2-nyíi területen 1,4 millió ember van összezsúfolódva (a népsűrűség itt az egyik legnagyobb a világon: 3824 fő/km2).

Ami a legnagyobb lélekszámú államokat illeti: a két legnépesebb ország hosszú évek óta Kína és India, melyek a másfél milliárdos lélekszám felé közelítenek. (Hogy melyikük éri el előbb, az a jövő kérdése.) Nagyvárosaikban - pl. Pekingben, Sanghajban vagy az indiai Delhiben és Mumbaiban - óriási a népsűrűség és az emberek nyomorban, szmogban, környezetszennyezésben élnek.

Bronzérmes a listán az USA, mely hatalmas területével (9,8 millió km2) nem tartozik a túlnépesedéssel fenyegetett államok közé. Ugyanakkor egyes államaiban magas a népsűrűség. A legnagyobb, az alig 22 608 km2-es New-Jerseyben, ahol több, mint 9 millió ember él (400 fő/km2 a népsűrűséggel).

Kritikus a túlnépesedési helyzet viszont Indonéziában (mely a 4. legnépesebb ország) és ahol a parányi Jáva szigetén, alig 126 ezer km2-en él 130 millió ember (a teljes népességnek közel a fele). Ugyancsak veszélyes a demográfiai helyzet Nigériában, ahol a több, mint 200 milliós lakosság legnagyobb része a tengerparti területeken él összezsúfolódva.

Szintén veszélyes a túlnépesedés az afrikai Etiópiában és Kongóban, mely országokban ráadásul az agrárium nem is képes eltartani a hatalmas népességet. A legintenzívebben növekedő államok listáján az első 12 ország afrikai: Niger, Uganda, Mali, Szomália, Burundi, Burkina Faso, Etiópia, Zambia, Angola, Kongó, Mozambik, Malawi.

Az emberiség sürgősen megoldandó három gondja közül (klíma-változás, ivóvízhiány, túlnépesedés) a demográfiai helyzet orvoslása követeli meg a legnagyobb összefogást. Az ENSZ a G20 országok és egyéb világszervezetek is szükségesek lennének, - komplex, válságkezelő javaslatokkal és tervekkel - a helyzet normalizálásához.

*** 

Érdekes nemzetközi szervezetet alkotnak az úgynevezett G20 tagállamok, melyek elvben a Föld 19 legnagyobb, legerősebb gazdaságát és az Európai Uniót fogják össze. Ezek az országok termelik a világ bruttó nemzeti össztermékének 90% -át, ezek alkotják a világkereskedelmének 80% -át és ezekben az országokban él a Föld népességének 66% -a is. Jelentős szervezet tehát, mely meghatározó a globális folyamatokban. A tagállamok vezetői évente üléseznek egy-egy világvárosban: 2017-ben Hamburgban volt a G20 találkozó, 2018-ban Buenos Aires adott otthont a megbeszéléseknek, idén pedig Oszakában (Japánban) találkoztak a világ legjelentősebb vezetői.

  Kérdéses azonban több tényező is a G20 -ak működésével kapcsolatban. Az első mindjárt az, hogy miért éppen ez az összetétel alakult ki? Három állam ugyanis úgy tagja a szervezetnek, hogy nem a 19 legerősebb közé tartozik: Szaúd-Arábia (20. helyen áll) Argentína (21. helyet birtokolja) és Dél-Afrika (csak a 40, legtöbb GDP-t előállító ország). Helyettük a 19 közt Spanyolország, Hollandia és Svájc szerepel, mert a 14., 18. és 19. legmagasabb GDP -t produkálják.

A dolog nyitja politikai jellegű: fontos volt egy arab államot is bevenni, mely ráadásul az olajtermelés élenjárója is (Szaúd-Arábia), illetve Dél-Afrikát, mely az egész afrikai kontinenst képviseli. (Ha nem lenne a meghívottak közt, akkor egyetlen állam sem képviselné a fekete kontinenst.) Argentína viszont érdekes kérdés, mert csak a 21. legerősebb gazdaság birtokosa és a spanyolok jócskán megelőzik (csakúgy, mint a hollandok és svájciak is).

Másik kritika, hogy a G20 államok szervezete tud e valóban hatásosan fellépni azokban az ügyekben, melyek a Föld egészét érintik. Ilyen a terrorizmus, az ivóvizhiány, a migráció, a túlnépesedés és a klíma-változás kérdése. Ami a legutóbbit illeti, mint ismeretes Donald Trump még 2017-ben kiléptette az Egyesült Államokat a nemzetközi klímavédelmi egyezményből, pedig az egyik legnagyobb káros-anyag kibocsátó éppen az USA. Az első háromba tartozik Kína (évi 11 milliárd tonna CO2), a második az USA (évi 5,8 milliárd tonna CO2), a harmadik pedig India (évi 2,6 milliárd tonna CO2).

Sajnos a G20 hangzatos szólamai, közös nyilatkozatai és elvben erőt mutató adatai (népesség, GDP ...stb) dacára nem sokat tesz a Föld fontos ügyeiért. Bár az idei találkozón Trump tiltakozása dacára belekerült a közös záró-nyilatkozatba a 2016-os párizsi éghajlatvédelmi egyezmény melletti kiállás, átfogó ügyekben alig-alig született közös döntés.

Óriási szükség lenne egy ENSZ -nél határozottabb, a legfontosabb országokat közös cselekvésre bíró és a legerősebb gazdaságokat összefogó szervezetre, mely valóban tenni tudna a közös problémákért. A kérdés csak az, hogy lehetne ez a szervezet a G20 és minek kell(ene) történnie ahhoz, hogy végre komoly döntéseket is felvállaljanak.

A Föld 20 legmagasabb GDP értéket produkáló országa egy másik monetáris felmérés szerint

*** 

A laikus köznyelv csak depressziót és boldogságot ismer, vagyis csak a szélsőségek kifejezéseit használja, ha lelkiállapotról, mentális helyzetről vagy pszichológiai állapotról esik szó. Vagy depressziós a másik (mi magunk soha, mert azt el nem ismeri senki), vagy boldog és kiegyensúlyozott. Pedig ha tetszik, ha nem, éppen ez a két szélsőség a legkevesebb Magyarországon. Ritka a boldog ember, mint a fehér holló és depressziósból sincs annyi, mint hinnék. A legtöbben a két állapot közt élnek, két fokozatban "tengődve": az egyik az "elvagyok - létezem" állapot, amikor a hangulati- és boldogság skálánknak éppen közepén vagyunk (olyan se jó se rossz helyzetben), a másik pedig a szomorúság állapota.

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy magyarázatot adjunk a poszt címéhez, amihez egy meglepő kijelentés az antré:

Ezt pedig nem csak azok látják, akik hozzám hasonlóan rengeteg emberrel találkoznak (munkájukból kifolyólag), hanem azok is, akik nyitott szemmel járnak-kelnek. (És ehhez nem kell pszichológus diploma sem, amit egyesek [like me] valamikor megszereztek, de már nem abból élnek.)

Jól észrevehető, hogy a szomorúság sokaknál már krónikussá vált, vagyis hosszú-hosszú időre állandósult állapottá változott. Ez pedig a depresszió "előszobája", egy olyan veszélyes helyzeté, melyből minél előbb ki kell valahogyan kerülnünk. A "kikerülés" azonban egyáltalán nem könnyű, mert sokszor a fennálló okok gerjesztik a folyamatos rossz kedélyállapotot és amíg ezek a faktorok megmaradnak, addig a javulás is reménytelennek tűnhet. 

Ha az okokat boncolgatjuk: előkelő helyen állnak az anyagi problémák, a házassági gondok (mint nálam), az egyéb családi zűrök a munkahelyi stressz, illetve az egészségi bajok, a milliónyi egyéb tényező mellett. Ezekbe most belemenni értelmetlen volna. (Bár házassági zűrre azért akadna egy jó tanácsom, főleg fiatalok számára -- preventív céllal -- ez így hangzana: csak szerelemből házasodjatok és soha ne kössétek össze az életeteket ideggyenge, túlérzékeny vagy labilis emberekkel. Ennyi.) Most pedig öt megszívlelendő tanácsra térnék ki, krónikus szomorúságban szenvedők és a depresszió küszöbén állók számára, nagyrészt saját tapasztalatból (a problémát a pszichológusi asztal mindkét oldaláról átrágva):

1. Ne gondolkodj folyton, foglald le magad! Ha lehet egész napodra találj elfoglaltságot!
2. Keress célokat magadnak, de elérhető, teljesíthető célokat!
3. Foglalkozz minél többet olyasmikkel, amit szeretsz csinálni, de legyen benne sport is!
4. Csak pozitív, téged kedvelő, neked jót akaró emberekkel vedd körül magad!
5. Próbálj pozitív, működőképes, örömet okozó párkapcsolatot kialakítani valakivel!

Egyszerűnek tűnő dolgok, de sokat segíthetnek, viszont CSAK a depresszió ELŐTT hatásosak. Ha a depresszió már kialakult, akkor szakember szükséges a továbbiakhoz. 

A tüneti kezelés után viszont jöhet az okok megszüntetése: ha tudjuk, ismerjük fel szomorúságunk legfőbb okait, majd változtassunk életünkön. Persze ez a legnehezebb és nem is mindenkinél lehetséges. Előfordulhat, hogy nem sikerül sem az okok kiiktatása, sem a tüneti kezelés. Ebben az esetben az idő oldhatja meg életünket, egy véletlen, egy szerencsés fordulat, vagy egy okoskodó, de jóindulatú blogbejegyzés. (Egy embertől, aki mizantróp, a kifejezés sajátos értelmezésében.)

***

Lezajlott a sajtóvetítés, ma már "élesben" is vetítik a nagyközönség számára a legújabb, Rian Johnson rendezte Star Wars filmet, melynek címe: Az utolsó Jedik. Sokan találgatják: vajon az új epizód az eddig ismert stílusok közül, melyiket követi majd: a meseszerű, játékos, gyerekeknek szóló előzmény részekét (Baljós árnyak, Klónok támadása, Sithek bosszúja), a komolyabb kalandfilmszerű klasszikus fejezetekét (Új remény,. Birodalom visszavág, Jedi visszatér) vagy a drámai hangvételű, háborús filmekre emlékeztető Zsivány egyesét? Az első visszajelzések alapján nem lehet tisztán látni, többen a Birodalom visszavághoz, még többen a Rogue One -hoz hasonlítják inkább. Olyan hang, mely az előzmény részeket emlegetné Az utolsó Jedik kapcsán egyelőre nincs (hál istennek tegyük hozzá). 

Persze nagy kérdés: mit szeretne jobban a többség? A különböző filmes oldalak kommentjei alapján és az IMDb - n megtekinthető pontozás szerint ma a világ Star Wars rajongóinak túlnyomó többsége az 1977 és 1983 közt forgatott klasszikus epizódokat tartja a legtöbbre. Azok közül is az Irvin  Kershner rendezte, 1980 -as Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back) viszi el a pálmát. A klasszikus részeket a Zsivány egyes népszerűsége követi, majd jön a VII. epizód és csak leghátul következnek az előzmény trilógia részei.

Miért van ez igy? Sokan találgatták már, de valószínűleg azért lehet, mert a klasszikus részek valahogy sikeresen "eltalálták" a mese - dráma - humor - misztikum - akció ideális arányait, amit azóta is keresnek a rendezők. Nem tudta ezt "belőni" Lucas a prequel részekben (gyerekmeséket gyártva), sem Edwards a Zsiványban, sem Abrams az Ébredő erőben. Edwards kicsit túltolta a drámát, Abrams meg rengeteget másolt. Ugyanez a helyzet a látványvilággal, helyszínekkel, szörnyekkel és űrcsatákkal is: a klasszikus részeket leszámitva vagy túl gyerekesek, vagy túl komorak, vagy "másolásszagúak" esetleg átmennek gagyiba. Persze szinte lehetetlen mindenkinek tetsző SW részt készíteni, mégis minden új epizódnál erre vár a többség.

Mindenki kíváncsi tehát a legfőbb kérdésre: milyen típusú SW filmet rendezett Rian Johnson? A legtöbb árulkodó jel a Zsivány egyes komorságának követésére utal, mely nem mindenki számára jó hír. Sokan a meseszerűséget, optimizmust, játékosságot és a megszokott "Csillagok háborúja" jegyek visszaköszönését szeretik jobban, kifejezetten ragaszkodva a klasszikus részeket idéző panelekhez: az Erő, a Jedik az akarat-átvitel, fénykardozás misztikumához. Érthető is ez valahol, hiszen arra a bizonyos 40 évvel ezelőtti érzésre vágynak. Ugyanakkor tudomásul kéne vegyük: a gyermekkori élményeket sosem lehet maradéktalanul visszahozni. Amit 8 - 10 -12 évesen szájtátva bámultunk, megismételhetetlen.

Azért reméljük, ha egy új Zsivány egyest is kapunk, a rajongók régi tábora is elégedett lesz és Johnson nem felejtkezik el a Star Wars saga gyökereiről. Hamarosan kiderül, még pár nap és megtudjuk. 

***