A cím alapján azonnal felvetődhet a kérdés: mi szükség van a II. világháborús német harckocsiknak a védelemre? Nos, a páncolosok iránti rajongás afféle hobbi lett a hadászat, hadtörténelem és haditechnika iránt rajongók számára és kialakultak a különböző harckocsi típusok saját hardcore táborai, akik többnyire heves vitában állnak egymással. A legnépesebb talán a T-34 fanok csoportja, de ott vannak még az amerikai-brit tankok kedvelői és harmadikként a német harckocsi-mániásak rétege. Ez utóbbi három alcsoportra oszlik: a Tigris-, a Párduc,- és a rohamlövegek-páncélvadászok rajongóira. (Van még egy negyedik, kisebb réteg is - ide tartozom jómagam is - mely az összes német harckocsiról és páncélosról szívesen olvas bármit.) Mielőtt rátérnék a Wehrmacht páncélosok méltatására, egy kis áttekintést adnék a témában kevésbé elmélyedt olvasók számára.

A hitleri Németország 1935-től kezdett komolyabban foglalkozni páncélos és harckocsi állományának kialakításával és fejlesztésével. (Ekkor teremtették meg az első három német páncélos hadosztály szervezeti kereteit.) Komoly választóvonalat jelentett a harckocsi fegyvernem kialakításában Heinz Guderian vezérőrnagy 1937-ben megjelent könyve, az "Achtung! Panzer!" mely rávilágított a páncélosokban rejlő jövőbeni lehetőségekre (és Hitlerre is nagy hatást gyakorolt). A Führer innentől támogatni kezdte a Wehrmacht gépesítését és a Guderian által javasolt modernizálást. Közben a harckocsikkal párhuzamosan (de kicsit későbbi indulással) megkezdődött a rohamlövegek-páncélvadászok innovációja is, melyek főleg 3 dologban különböztek a harckocsiktól: egyrészt a tüzérséghez tartoztak, másodrészt nem rendelkeztek forgatható toronnyal és harmadrészt nem tudtak menetből (haladás közben) tüzelni. (A továbbiakban a "páncélos" kifejezést a harckocsik, rohamlövegek és páncélvadászok együttesére értem.)

A német páncélos-állomány egészen 1942-ig inkább a bevetések módjában, mintsem figyelemreméltó műszaki adottságaiban emelkedett az ellenséges országok (szövetségesek, szovjetek) hasonló fegyverei fölé. Eleinte ugyanis - a lengyelországi (1939), majd a holland-belga-francia hadjáratokban (1940) - az volt német részről a különleges, hogy páncélosaikat önálló egységekben vetették be, villámgyors előretörésekkel. Az 1934 és 1937 között kifejlesztett Panzer I., II és III. harckocsik semmivel sem voltak jobbak mint mondjuk a francia vagy brit tankok. (Még a Panzer III is csak 50 mm -es löveggel és 21 tonnás tömeggel rendelkezett.)

Később viszont, 1941-től a náci Németország páncélosállománya műszaki jellemzőiben is figyelemreméltóvá vált: három harckocsi típus kezdte mind jobban kivenni a részét hadműveleteikből. Ez a Panzer IV, V és VI volt, melyek közül az V. és VI. közismert nevet is kapott: Panther (Párduc) és Tiger (Tigris). Ezek a típusok jelentették a német hadiipar élvonalát.

A fenti három képen a három említett harckocsi látható, balról jobbra haladva: Tiger, Panther és a Panzer IV.

Steven Zaloga, amerikai hadtörténész szerint Németország 1935-től a második világháború végéig közel 50 ezer harckocsit gyártott. Ezeknek 44%-át alkotta a három legkorszerűbb típus: az említett Panzer IV illetve a Párduc és a Tigris. Ezekhez azonban hozzá kell számolnunk a Stug III-IV. és Ferdinand rohamlövegeket, páncélvadászokat is, melyek legalább olyan hatékonysággal vettek részt az ellenséges páncélosok megsemmisítésében, mint a Wehrmacht harckocsik. (Sőt, ha már itt tartunk, a 88 mm-es Flak német légvédelmi ágyú, tüzérségi alkalmazása is kiemelkedő eredményeket hozott.)

A Panzer IV-es harckocsik - melyek az első voltak 75 mm-es löveggel szerelve - a lengyel és nyugat-európai hadjáratokban még a teljes német páncélosállománynak csak kis részét, alig 15% -át alkották, így a hadmozdulatokat kevéssé befolyásolták. Viszont 1941 és 1945 közt beindult a típus tömeggyártása és közel 13 ezer készült belőle. Vagyis meghatározó szerepük lett a Szovjetunió elleni harcban és később, 1944-től a nyugati front eseményeiben is. Ami a Tigriseket illeti: harctéri bemutatkozásukra 1942 nyarán került sor a keleti fronton, Leningrád térségében. A Tiger I -ből 1355, a valamivel nagyobb Tiger II -ből közel 500 db készült. A Párducokból (Panzer V.) 5500 db-ot gyártottak és 1943-tól játszottak szerepet a harci eseményekben.

És most következzen a méltatás, a német harckocsik védelmében tett összegzés, melyet pro és kontra gondoltam megoldani. A legnagyobb elismerés a Wehrmacht harckocsijai mellett, azok alkalmazása jelentette. Az olyan hozzáértő páncélos tábornokok, mint Guderian és Josef "Sepp" Dietrich, illetve az olyan harckocsizó legendák, mint Michael Wittman (aki a háború alatt 138 ellenséges tankot lőtt ki) valódi szaktudást adtak a fegyvernemhez és példát mutattak az egész német hadsereg számára. Nyomukban Wehrmacht és SS harckocsizók ezrei tanulták meg magas szinten a páncélos hadviselést (mint a harckocsik kezelőszemélyzetei) és lettek Európa legjobbjai.

A német páncélos-állomány három legjobbjáról már esett szó: ezek a Panzerkampfwagen IV., a Panther és a Tiger. Mindhárom, ahogyan már említettem 1942-től befolyásolta a fronteseményeket. Megbízhatóságukat illetően a Pantherek voltak a legjobbak, de legendákként a Tigrisek vívtak ki maguknak nagyobb elismerést. A Panzer IV. és a Panther harckocsik 75 mm-es löveggel készültek (az előbbiek leggyakoribb altípusa 25 tonnával, az utóbbi 45 tonnával került gyártásra), a Tiger I. viszont már 88 mm-es ágyúval lett szerelve (56 tonnával), a Tiger II pedig szintén 88 mm -el, de 69 tonnás kivitelben. (Valódi monstrum volt.)

A Tiger elsősorban nagy tűzerejének, erős páncélzatának, hatalmas tömegének és leginkább a körülötte csapott propaganda-felhajtásnak köszönhette legendás hírnevét. Ugyanakkor gyakran meghibásodott (főleg kormányműve, erőátviteli rendszere és lánctalpa), jelentős szerviz és karbantartás igény nehezítette bevetését illetve kiemelkedő páncélvédettsége sem volt tökéletes, hiszen hátsó páncélzata átlőhetőnek bizonyult. Viszont a német propaganda valódi csodafegyvernek állította be és a szövetséges harckocsik - melyek jóval kisebb tömeggel, páncélzattal és tűzerővel rendelkeztek - óvatos respekttel közelítették csak meg, kezelőszemélyzeteik szinte már babonás félelmei miatt.

A Párduc ugyan kisebb harckocsiágyúval rendelkezett (88 mm helyett 75 mm -el), amihez kisebb tömegű páncélzat is társult, viszont megbízhatóbban működött és döntött felületei miatt, könnyebb kivitelével is sikeresen védekezett az ellenséges ágyútűzzel szemben. Mind a Tigris, mind a Párduc valódi "benzintemető" volt, óriási üzemanyag igénnyel.

A két legjobb német harckocsi legnagyobb vetélytársa 1943-tól a szovjet T-34/85 lett, mely 32 tonnás tömeggel, öntött toronnyal, 85 mm -es löveggel és dízel motorral került ki a gyártószalagokról. Kevesebbet fogyasztott, nagyobb volt hatótávolsága, tömegéhez mérten nagy tűzerővel rendelkezett és mindenekelőtt: nagyságrendekkel volt olcsóbb az előállítása, mint a német Párducoké és Tigriseké. Ez utóbbi tulajdonsága döntőnek bizonyult, mert a szovjet hadiipar mintegy 35 ezer darabot volt képes előállítani belőle. Olcsó volt tehát, de "ár-érték" arányban a legjobb a második világháború "harckocsi mezőnyében". A szovjetek a T-34 -es tankokkal gyakorlatilag mennyiséggel verték meg a németeket 1945-re.  

A háború egyik legjelentősebb tankcsatájában - melyre 1943 július 4 és 13 közt Kurszk mellett került sor - a főszerepet a Panzer IV-es harckocsik játszották. Roger Ford hadtörténész szerint a németek 2475 db harckocsit vetettek itt be (a páncélvadászok ebben a számban nem szerepelnek) és ezeknek közel felét adták a Panzer IV-esek. A 250 db Panther többsége műszaki okokból nem vett részt a csatában és mindössze csak 133 db Tigrist tudtak Kurszk alá vezényelni. Az ütközetben közel kétszeres volt a szovjet harckocsi fölény (főleg T-34), de kétszer annyi veszteséget is szenvedtek. A végeredmény mégis szovjet győzelem lett (az említett mennyiségi fölény miatt).

Panzer IV-esek a kurszki tankcsatában

A nyugati fronton a német páncélosok legtöbbször az M4 Sherman harckocsival "találkoztak", mely adottságaiban szintén elmaradt mind a Párducoktól, mind a Tigrisektől. Alig 30 tonnás tömeggel és 75 mm -es ágyúval készültek. Legnagyobb előnyüket a T-34 -hez hasonlóan az olcsó gyárthatóság és a könnyű szervizelhetőség jelentette. Az M4 -ből a háború alatt közel 40 ezret gyártottak.

Az M4-esek mindenhol felbukkantak (Észak-Afrika, Franciaország, Olaszország) és szerény képességeikhez mérten jól szerepeltek, egészen addig, amíg Párducokkal és Tigrisekkel nem találkoztak a harcmezőkön. Ezekkel szemben csupán a brit Sherman Firefly bírt némi eséllyel, 76,2 mm-es (17 fontos) ágyújával.

Zárásul: pro és kontra megvizsgálva a a II. világháború páncélosait, én a magam részéről továbbra is a német harckocsik megingathatatlan híve vagyok. Ha feltennénk azt a hipotetikus kérdést, hogy visszarepülve az időben egy második világháborús ütközetben kellene részt vennem, milyen harckocsiba ülnék, a Párducot választanám. 

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Tigris I vagy II nem lenne nagy "csábítás" számomra (és biztosan sokak számára), hiszen ezek a monstrumok afféle mozgó páncélos erődökként, óriási tűzerővel a csatamezők királyai voltak.  

Kíváncsian várom kommentben az egyéb véleményeket is, például azt, hogy mely olvasóink, milyen harckocsi típusokat preferálnak és miért! (2019.07.17.00:05)

*** 

Záróképként (de még logónk előtt) egy kép a híres Tiger I. és Tiger II. harckocsikról, melyeket akkora nimbusz övezett a második világháború alatt:

*** 

Köszönjük a 72 óra alatt érkezett 261 lájkot és 31 ezer oldal megtekintést!