A laikus köznyelv csak depressziót és boldogságot ismer, vagyis csak a szélsőségek kifejezéseit használja, ha lelkiállapotról, mentális helyzetről vagy pszichológiai állapotról esik szó. Vagy depressziós a másik (mi magunk soha, mert azt el nem ismeri senki), vagy boldog és kiegyensúlyozott. Pedig ha tetszik, ha nem, éppen ez a két szélsőség a legkevesebb Magyarországon. Ritka a boldog ember, mint a fehér holló és depressziósból sincs annyi, mint hinnék. A legtöbben a két állapot közt élnek, két fokozatban "tengődve": az egyik az "elvagyok - létezem" állapot, amikor a hangulati- és boldogság skálánknak éppen közepén vagyunk (olyan se jó se rossz helyzetben), a másik pedig a szomorúság állapota.
Ezzel el is érkeztünk oda, hogy magyarázatot adjunk a poszt címéhez, amihez egy meglepő kijelentés az antré:
egyre több a szomorú ember kis hazánkban.
Ezt pedig nem csak azok látják, akik hozzám hasonlóan rengeteg emberrel találkoznak (munkájukból kifolyólag), hanem azok is, akik nyitott szemmel járnak-kelnek. (És ehhez nem kell pszichológus diploma sem, amit egyesek [like me] valamikor megszereztek, de már nem abból élnek.)
Jól észrevehető, hogy a szomorúság sokaknál már krónikussá vált, vagyis hosszú-hosszú időre állandósult állapottá változott. Ez pedig a depresszió "előszobája", egy olyan veszélyes helyzeté, melyből minél előbb ki kell valahogyan kerülnünk. A "kikerülés" azonban egyáltalán nem könnyű, mert sokszor a fennálló okok gerjesztik a folyamatos rossz kedélyállapotot és amíg ezek a faktorok megmaradnak, addig a javulás is reménytelennek tűnhet.
Ha az okokat boncolgatjuk: előkelő helyen állnak az anyagi problémák, a házassági gondok (mint nálam), az egyéb családi zűrök a munkahelyi stressz, illetve az egészségi bajok, a milliónyi egyéb tényező mellett. Ezekbe most belemenni értelmetlen volna. (Bár házassági zűrre azért akadna egy jó tanácsom, főleg fiatalok számára -- preventív céllal -- ez így hangzana: csak szerelemből házasodjatok és soha ne kössétek össze az életeteket ideggyenge, túlérzékeny vagy labilis emberekkel. Ennyi.) Most pedig öt megszívlelendő tanácsra térnék ki, krónikus szomorúságban szenvedők és a depresszió küszöbén állók számára, nagyrészt saját tapasztalatból (a problémát a pszichológusi asztal mindkét oldaláról átrágva):
- Ne gondolkodj folyton, foglald le magad! Ha lehet egész napodra találj elfoglaltságot!
- Keress célokat magadnak, de elérhető, teljesíthető célokat!
- Foglalkozz minél többet olyasmikkel, amit szeretsz csinálni, de legyen benne sport is!
- Csak pozitív, téged kedvelő, neked jót akaró emberekkel vedd körül magad!
- Próbálj pozitív, működőképes, örömet okozó párkapcsolatot kialakítani valakivel!
Egyszerűnek tűnő dolgok, de sokat segíthetnek, viszont CSAK a depresszió ELŐTT hatásosak. Ha a depresszió már kialakult, akkor szakember szükséges a továbbiakhoz.
A tüneti kezelés után viszont jöhet az okok megszüntetése: ha tudjuk, ismerjük fel szomorúságunk legfőbb okait, majd változtassunk életünkön. Persze ez a legnehezebb és nem is mindenkinél lehetséges. Előfordulhat, hogy nem sikerül sem az okok kiiktatása, sem a tüneti kezelés. Ebben az esetben az idő oldhatja meg életünket, egy véletlen, egy szerencsés fordulat, vagy egy okoskodó, de jóindulatú blogbejegyzés. (Egy embertől, aki mizantróp, a kifejezés sajátos értelmezésében.)
***