A laikus köznyelv csak depressziót és boldogságot ismer, vagyis csak a szélsőségek kifejezéseit használja, ha lelkiállapotról, mentális helyzetről vagy pszichológiai állapotról esik szó. Vagy depressziós a másik (mi magunk soha, mert azt el nem ismeri senki), vagy boldog és kiegyensúlyozott. Pedig ha tetszik, ha nem, éppen ez a két szélsőség a legkevesebb Magyarországon. Ritka a boldog ember, mint a fehér holló és depressziósból sincs annyi, mint hinnék. A legtöbben a két állapot közt élnek, két fokozatban "tengődve": az egyik az "elvagyok - létezem" állapot, amikor a hangulati- és boldogság skálánknak éppen közepén vagyunk (olyan se jó se rossz helyzetben), a másik pedig a szomorúság állapota.

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy magyarázatot adjunk a poszt címéhez, amihez egy meglepő kijelentés az antré:

Ezt pedig nem csak azok látják, akik hozzám hasonlóan rengeteg emberrel találkoznak (munkájukból kifolyólag), hanem azok is, akik nyitott szemmel járnak-kelnek. (És ehhez nem kell pszichológus diploma sem, amit egyesek [like me] valamikor megszereztek, de már nem abból élnek.)

Jól észrevehető, hogy a szomorúság sokaknál már krónikussá vált, vagyis hosszú-hosszú időre állandósult állapottá változott. Ez pedig a depresszió "előszobája", egy olyan veszélyes helyzeté, melyből minél előbb ki kell valahogyan kerülnünk. A "kikerülés" azonban egyáltalán nem könnyű, mert sokszor a fennálló okok gerjesztik a folyamatos rossz kedélyállapotot és amíg ezek a faktorok megmaradnak, addig a javulás is reménytelennek tűnhet. 

Ha az okokat boncolgatjuk: előkelő helyen állnak az anyagi problémák, a házassági gondok (mint nálam), az egyéb családi zűrök a munkahelyi stressz, illetve az egészségi bajok, a milliónyi egyéb tényező mellett. Ezekbe most belemenni értelmetlen volna. (Bár házassági zűrre azért akadna egy jó tanácsom, főleg fiatalok számára -- preventív céllal -- ez így hangzana: csak szerelemből házasodjatok és soha ne kössétek össze az életeteket ideggyenge, túlérzékeny vagy labilis emberekkel. Ennyi.) Most pedig öt megszívlelendő tanácsra térnék ki, krónikus szomorúságban szenvedők és a depresszió küszöbén állók számára, nagyrészt saját tapasztalatból (a problémát a pszichológusi asztal mindkét oldaláról átrágva):

1. Ne gondolkodj folyton, foglald le magad! Ha lehet egész napodra találj elfoglaltságot!
2. Keress célokat magadnak, de elérhető, teljesíthető célokat!
3. Foglalkozz minél többet olyasmikkel, amit szeretsz csinálni, de legyen benne sport is!
4. Csak pozitív, téged kedvelő, neked jót akaró emberekkel vedd körül magad!
5. Próbálj pozitív, működőképes, örömet okozó párkapcsolatot kialakítani valakivel!

Egyszerűnek tűnő dolgok, de sokat segíthetnek, viszont CSAK a depresszió ELŐTT hatásosak. Ha a depresszió már kialakult, akkor szakember szükséges a továbbiakhoz. 

A tüneti kezelés után viszont jöhet az okok megszüntetése: ha tudjuk, ismerjük fel szomorúságunk legfőbb okait, majd változtassunk életünkön. Persze ez a legnehezebb és nem is mindenkinél lehetséges. Előfordulhat, hogy nem sikerül sem az okok kiiktatása, sem a tüneti kezelés. Ebben az esetben az idő oldhatja meg életünket, egy véletlen, egy szerencsés fordulat, vagy egy okoskodó, de jóindulatú blogbejegyzés. (Egy embertől, aki mizantróp, a kifejezés sajátos értelmezésében.)

***

Lezajlott a sajtóvetítés, ma már "élesben" is vetítik a nagyközönség számára a legújabb, Rian Johnson rendezte Star Wars filmet, melynek címe: Az utolsó Jedik. Sokan találgatják: vajon az új epizód az eddig ismert stílusok közül, melyiket követi majd: a meseszerű, játékos, gyerekeknek szóló előzmény részekét (Baljós árnyak, Klónok támadása, Sithek bosszúja), a komolyabb kalandfilmszerű klasszikus fejezetekét (Új remény,. Birodalom visszavág, Jedi visszatér) vagy a drámai hangvételű, háborús filmekre emlékeztető Zsivány egyesét? Az első visszajelzések alapján nem lehet tisztán látni, többen a Birodalom visszavághoz, még többen a Rogue One -hoz hasonlítják inkább. Olyan hang, mely az előzmény részeket emlegetné Az utolsó Jedik kapcsán egyelőre nincs (hál istennek tegyük hozzá). 

Persze nagy kérdés: mit szeretne jobban a többség? A különböző filmes oldalak kommentjei alapján és az IMDb - n megtekinthető pontozás szerint ma a világ Star Wars rajongóinak túlnyomó többsége az 1977 és 1983 közt forgatott klasszikus epizódokat tartja a legtöbbre. Azok közül is az Irvin  Kershner rendezte, 1980 -as Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back) viszi el a pálmát. A klasszikus részeket a Zsivány egyes népszerűsége követi, majd jön a VII. epizód és csak leghátul következnek az előzmény trilógia részei.

Miért van ez igy? Sokan találgatták már, de valószínűleg azért lehet, mert a klasszikus részek valahogy sikeresen "eltalálták" a mese - dráma - humor - misztikum - akció ideális arányait, amit azóta is keresnek a rendezők. Nem tudta ezt "belőni" Lucas a prequel részekben (gyerekmeséket gyártva), sem Edwards a Zsiványban, sem Abrams az Ébredő erőben. Edwards kicsit túltolta a drámát, Abrams meg rengeteget másolt. Ugyanez a helyzet a látványvilággal, helyszínekkel, szörnyekkel és űrcsatákkal is: a klasszikus részeket leszámitva vagy túl gyerekesek, vagy túl komorak, vagy "másolásszagúak" esetleg átmennek gagyiba. Persze szinte lehetetlen mindenkinek tetsző SW részt készíteni, mégis minden új epizódnál erre vár a többség.

Mindenki kíváncsi tehát a legfőbb kérdésre: milyen típusú SW filmet rendezett Rian Johnson? A legtöbb árulkodó jel a Zsivány egyes komorságának követésére utal, mely nem mindenki számára jó hír. Sokan a meseszerűséget, optimizmust, játékosságot és a megszokott "Csillagok háborúja" jegyek visszaköszönését szeretik jobban, kifejezetten ragaszkodva a klasszikus részeket idéző panelekhez: az Erő, a Jedik az akarat-átvitel, fénykardozás misztikumához. Érthető is ez valahol, hiszen arra a bizonyos 40 évvel ezelőtti érzésre vágynak. Ugyanakkor tudomásul kéne vegyük: a gyermekkori élményeket sosem lehet maradéktalanul visszahozni. Amit 8 - 10 -12 évesen szájtátva bámultunk, megismételhetetlen.

Azért reméljük, ha egy új Zsivány egyest is kapunk, a rajongók régi tábora is elégedett lesz és Johnson nem felejtkezik el a Star Wars saga gyökereiről. Hamarosan kiderül, még pár nap és megtudjuk. 

***

Változik körülöttünk a világ: változnak a tendenciák, a szokások, az ideák, a példaképek, a követendő magatartási minták, a férfi és női szerepek és persze változik a közízlés is. Nem pusztán arra gondolok, hogy telik felettünk az idő és így sokan esetleg gyakran generációs problémákként éljük meg az újdonságokat, hanem főként arra, hogy az elmúlt 8-10 esztendő alatt ment végbe egy jelentős változás társadalmunkban. Érzékelhető, látható, tapasztalható. Ha, nyitott szemmel járunk és kelünk. 

Bemégy reggel a munkahelyedre, a buszon három meglett férfi is vígan ücsörög, miközben egy állapotos hölgy áll előttük, ügyetlenül kapaszkodva a fogantyúkba (a férfiak 20 - 30 közöttiek) te a srácok előtt rosszallóan nézel rájuk, de persze le se szarják(kettő zenét hallgat, a harmadik csak üres tekintettel néz ki a fejéből). Majd leszállsz és azt azt látod, hogy nem messze tőled térdre esik egy 80 körüli bácsi. Öten mennek el mellette, mire te odasietsz és felsegíted. Még a füledbe cseng az utolsó arra haladó párocska beszédfoszlánya: "minek iszik ez is kora reggel". Aztán megtudod: a bácsi cukorbeteg és semmit nem evett még aznap, azért esett el szerencsétlen.  Megkérded: miben segíthetsz még, majd adsz neki egy kiflit a tízórai kajádból. Elköszönsz, rohannod kell, hogy időben beérj. Már majdnem ott vagy, de egy hajléktalan ül a padon aki előtt elhaladsz. Könyörgően néz rád, előtte kis kalap. Beleteszel egy ötszázast. Nagyon hálás a tekintete. Melletted egy öltönyös fickó megjegyzi: "kár volt, úgyis piára költi". Mire azt mondod: "költse csak arra, legalább lesz jó délelőttje". 

Beérsz a melóhelyedre: nyüzsgés mindenhol, de közben zajlik a szokásos pozícióharc is. Első élményed: megtudod, hogy az egyik közvetlen kollégád nem rég világosította fel közös főnökötöket arról, hogy a "Laci már megint késik pár perce". Mit mondjak rendes tőle, hogy erre külön felhívja a góré figyelmét. Miért teszi? Nem tudom. De után 10 perccel kávézni hív (a képmutató). Napközben van három tárgyalásod, ebből kettőre el sem jön a másik fél és le sem mondja. Mikor rájuk telefonálsz, a kapcsolattartó nem érhető el. Jó fejek, nem? Később ebédszüneted van, egy gyorsétterembe mégy, ahol a sorban eléd vág két 18 éves suhanc, mire megjegyzed: "ezt most így hogy képzelitek fiúk?", válaszul az egyik a cipőd elé köpi a rágóját és megjegyzi: "mi a gáz tata?" és te belegondolsz: 45 évesen nem érzed úgy, hogy tata lennél. De persze nem akarsz zűrt, napirendre térsz az egész felett, mert nem éri meg a balhé. Megkajálsz egyedül, közben megnézel egy csinos, asztalod előtt elhaladó, 25 körüli nőt, aki fintorral az arcán néz rád vissza. Szemében benne van: mit képzelsz te kis csóringer vénember, majd pont te kellenél nekem? Pedig csak megnézted, afféle esztétikai élményként az ebédszüneted mellé. Később visszatérsz a munkahelyedre, lehúzod a délutáni időszakot és utána elsietsz a gyerekeidért a suliba. Az egyik elégtelent kapott, mert nem volt nála a matek füzete. Szólsz a tanárnőnek: "Margitka reggel szólt a feleségem, hogy a füzet sajnos elázott. Máté újraírja, de még nem végzett vele, ezért nincs ma még füzete." A válasz: " .. nem érdekel, akkor is beírtam az egyest. A szabály az szabály, nem lehetek toleráns." Nem lehet toleráns! Nem tud az lenni. Pfff 

Nem volt toleráns a buszon ücsörgő három pasas, akik nem adták át helyüket a terhes nőnek, nem voltak toleránsak a járókelők, akik nem segítették fel a bácsit az utcán, nem volt toleráns a kollégám, aki beköpött a főnöknek a 3 perc késésem miatt (ami egyébként a bácsival való rövid beszélgetésemnek volt köszönhető), nem volt toleráns a délelőtti két tárgyaló-partnerem, akik nem jöttek el a megbeszélt találkozókra (és nem is szóltak, hogy nem jönnek), nem volt toleráns az ebédszünet alatt elém vágó két fiatal, és persze a csinos nő sem, akit megnéztem. (Bár ez a legutóbbi nem igazi sérelem, csupán kellemetlenség, ami picit rosszul esett.)

Utazol haza, a busz ablakai előtt elsuhan a város. Az egyik sarkon három tizenéves egy nagyon rosszul öltözött, idős embert molesztál, aki valószínűleg hajléktalan. A földön fekszik, a fiatalok rugdossák. Senki nem figyel rájuk, pedig még sokan vannak az utcán. Aztán felszáll egy jegy-ellenőr: sorra ellenőrzi az utasok jegyeit - bérleteit. Egy fiatal, barna bőrű férfivel hosszú szóváltásba keveredik. Az illető alig beszél magyarul, az ellenőr végül tovább lép, majd odaszól társának: "mocskos arab". A barna fiatalember arcán értetlenség, vonásai alapján látszik: Indiából érkezhetett. Közben megérkezel, félig besötétedett, mikor leszállsz. 

Jön az este a családdal: a gyerekeiddel akarsz lenni, de a kisebbik azzal jön: "Apu nekem miért nincs X-boxom, mint a többi osztálytársamnak? Azért mert nem keresel elég pénzt?" Nem kisfiam, de ahhoz nem keresek eleget, hogy erre 150 ezer forintot költsünk. A válasz: "dolgozz többet Apu". Köszi. Kicsit ez is rontja a kedvem. De a feleségem szeret, mellé heveredem a TV előtt. Ő csak annyit mond: "te jössz a mosogatással! Ja és fáradt vagyok szívem, ma nincs kedvem hozzá; ugye megérted". Persze megérted. Nézed a híradót: azt mondják: az ország jobban teljesít, minden más nemzet bennünket irigyel a jólétünkért és sikereinkért. Te ezt nem érzed. De ha ezt mondják...

Miért lettem mizantróp? Az ilyen napok miatt, mint ez a mai. Elveszett az emberség, a segítőkészség, a tolerancia és a megértés. Vajon mindig ilyen volt ez az ország? Ezen tűnődöm, mikor elalszom. 

***

Moliére (Jean-Baptiste Poquelin) francia drámaíró 1665 -ben írta meg a Le Misanthrope című művét, mely voltaképpen egy társadalom-kritika egy képmutató világról. Főhőse Alceste (a mizantróp) szeretne elhatárolódni az őt körülvevő képmutatástól a korszak hízelgő világától. Erre biztatja barátját, Philintét sőt szerelmét Céliménet is (aki erre nem nagyon hajlik). A mizantróp ekkor úgy dönt, hogy ezután őszintén megmondja mindenkinek, mi a hibája. Ez a számomra rokonszenves hozzáállás indított arra, hogy Moliére klasszikusáról nevezzem el blogomat.

Hogy mai értelemben kik a mizantrópok? A pontos meghatározás szerint (és részben Moliére -t követve) emberkerülők és embergyűlölők. Az én értelmezésemben viszont olyanok, akik illúzióktól mentesen, realista módon látják a világot, miközben már nem hisznek az emberek jóságában, sőt éppen ennek ellenkezőjét tapasztalják környezetükben. Ezen a blogon mégsem embergyűlöletről fogsz olvasni, hanem történetekről, melyek talán ráébresztenek bennünket arra, hogy változtatnunk kell(ene). 

A blog neve: Mizantróp, a böngésző címsorában viszont mizantroop szerepel, melyben a "troop" csapatot is jelent. Sokan vagyunk ugyanis, csak nem mindenki hallatja a hangját, viszont érzékeli az általános erkölcsi, szellemi, viselkedésbeli devalvációt. Blogunk is a Moliere -i felfogás mentén jött létre, jobbító szándékkal, nem embergyűlöletből.

***