Harminchárom évvel ezelőtt az emberiség egyik legnagyobb atomkatasztrófája - mely a Szovjetunió ukrajnai területén, Pripjaty városa mellett, Csernobil közelében a Lenin atomerőmű 4-es reaktorában történt 1986 április 26-án éjjel 1 óra 23 perckor - örökre megváltoztatta az emberek gondolkodását az atomenergiáról, az atomerőművekről, sőt általában az egész nukleáris tudományterületről (beleértve az atomfegyvereket is).  

Jelen posztnak nem célja a csernobili atomkatasztrófa feltárása, vagy eseményeinek rekonstruálása - ezt megtették már más, hozzáértőbb és szakmaibb oldalak (például Aszódi Attila több cikkében is és a Pervenimus oldal, az egyik posztjában, melyekből mi is merítettünk [köszönet érte nekik ezúton is]) mi csupán az áldozatok lehetséges számáról szeretnénk képet adni olvasóinknak. (A "királyi többes" azért van, mert a posztot ketten készítettük.) A katasztrófát bemutató nagy sikerű, 5 részes HBO sorozatot mi is láttuk, annak méltatásával, illetve pontatlanságaival szintén nem akarunk foglalkozni. Ezúttal kifejezetten a katasztrófa miatt elhunytak száma érdekel bennünket. Előtte azonban alapszinten a katasztrófáról egy bekezdés (hogy mégis "képben legyünk"):

Aznap egy kísérletet hajtottak végre az atomerőműben - Viktor Bruhanov erőmű-vezető és Nyikolaj Fomin főmérnök engedélyével, de kettejük távollétében, viszont Anatolij Gyatlov főmérnök-helyettes közvetlen irányítása mellett - mely kísérlet során több szabálytalanság is történt és ezek a 4-es blokk reaktorának instabilitása miatt robbanásokhoz vezettek. A detonációk következtében a 4-es reaktorház teteje lerobbant az épületről és hatalmas mennyiségű radioaktív anyag (kripton-, xenon-, jód-, tellur és cézium izotópok) illetve sugárzó grafit került a környezetbe, fokozva a több napig tartó hatalmas tüzet. A radioaktív sugárzás szintje a robbanás közelében elérte a 15 ezer röntgen (azaz 150 sievert) értéket, amiről azonban a katasztrófa utáni első 20 órában nem is tudtak a vezetők, mert a rendelkezésükre álló doziméterek méréstartománya csak 1000 röntgenig terjedt (ezek ki is akadtak az első használatkor). A válságkezelő döntéshozók Fomin főmérnöktől felfelé, egészen Gorbacsov főtitkárig felelőtlenül kezelték a helyzetet, hármas hibát követve el: először is nem menekítették ki AZONNAL az erőmű 30 km-es körzetéből az embereket, másodszor nem tájékoztatták ugyancsak AZONNAL a környező országokat és harmadszor az ügy későbbi (1987 júliusában) zajló vizsgálatában (és perében) elnagyolt eljárást folytattak, kizárva a RBMK típusú, grafit-moderátoros, könnyűvíz hűtésű, forralóvizes konstrukciós hibáit és felülvizsgálatát (mondva: a szovjet ipar terméke nem lehet hibás).

Reaktor-vezérlő terem Csernobilban

Közvetlen halálesetek

A katasztrófa miatt elhalálozottak számát a Szovjetunió a tragédia után 31 főben állapította meg. A hivatalos szervek által elismert 31 főből 7 fő tűzoltó - hatan a végzetes éjszakán a 3-as reaktor tetején oltották a tüzet + 1 fő tűzoltó őrnagy [Petrovics Teljatnyikov] - és 26 erőműi dolgozó. Húsz évvel később az tragédia évfordulóján az ENSZ kérésére a WHO is lefolytatott egy vizsgálatot és a csernobili tragédia miatt elhalálozottak számát 54 főre emelték (vagyis 23 fővel egészítették ki). A WHO jelentése CSAK az egyértelmű, vagyis egészen biztosan a tragédiához kapcsolódó haláleseteket kezelte tényként. Ugyanakkor a moszkvai 6-os kórházban 134 csernobili sérültet ápoltak, akiknek egy része gyógyultan távozhatott (bár közülük néhányan később "gyanúsan" fiatalon, illetve a tragédia után rövid időn belül haláloztak el, különböző keringési, szív-érrendszeri vagy daganatos betegségekben).

A WHO 54-es áldozatszáma ugyancsak figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy azok közül a bányászok közül, akiket a katasztrófa-elhárítás során arra kértek, hogy fúrjanak alagutat (mégpedig kéziszerszámokkal!) a felrobbant atomreaktor alá, - hogy aztán folyékony nitrogén elhelyezésével hűtsék le a felgyülemlett radioaktiv lávát - százan nem élték meg 40. életévüket.

Tűzoltók Csernobilban. A végzetes éjszakán heten biztosan életüket áldozták a tűz eloltásáért

Az ő halál-okaik is változatosak, de figyelemre méltó, hogy szinte mindannyian életük teljében hunytak el és betegségeik szintén jellemzően keringési vagy rákos jellegűek voltak. Ha az 54 bizonyított halálesethez hozzáadjuk a 100 önfeláldozó bányászt, sokkal közelebb járunk az igazsághoz.

Közvetett halálesetek

Külön kérdéskör, hogy a 154 halálesethez, - melynek mindegyike az erőműben szerzett sugárzás miatt következett be (az ott dolgozóknál, a reaktor alatt dolgozó bányászoknál, illetve az első órákban tüzet oltóknál) - hozzáadhatóak e azok a megbetegedéses esetek, melyek az erőmű 30 km-es körzetében élő polgári személyeknél, illetve az ott katasztrófa-elhárítást végző likvidátoroknál (katonáknál, belügyiseknél) történtek.

Összesen 510 ezer szovjet katonát illetve belügyis tisztviselőt vezényeltek 1986 folyamán a csernobili erőmű 30 km -es körzetébe, melyet teljesen izoláltak (lezártak) a külvilágtól. A nagyjából 2800 km2-es (vagyis körülbelül Nógrád megye nagyságú) területen az egy négyzetméterre eső a Cs-137 izotóp általi szennyezettség meghaladta az 555 kBq/m2-t (forrás: pervenimus blog), ez nagyjából 500 millisievert sugárzást jelentett. Az orvosok szerint ez az érték nem okoz halált, viszont 100 millisievert sugárzás felett, ha az napokig, hetekig éri az emberi testet sokszorosára nő a daganatos (főleg pajzsmirigy rákkal járó) és szív-érrendszeri megbetegedések esélye mégpedig a megbetegedettek életében akár néhány éven belül.

Likvidátor a tragédia utáni napokban

Kijelenthető tehát, hogy a csernobili veszélyzónában katasztrófa elhárítást végző 510 ezer katona, illetve az onnan evakuált 336 ezer polgári lakos, összesen tehát kb 850 ezer ember kapott jelentős, több száz millisievert (átlagosan 350 millisievert) nagyságú sugárdózist. Ennek hatásait jelenleg is csak találgatják a kutatók, de abban egyetért a WHO és a Greenpeace (mely 2005-ben jelentést készített Csernobil hatásairól), hogy a sugárzásnak kitett 850 ezer fő legalább 0,8-1% -a a csernobili katasztrófa miatt halálozott el, valamilyen radioaktív behatással kapcsolatba hozható betegségben. Ez minimum 7-8 ezer embert jelent.

A probléma a számok meghatározásánál ott van, hogy a daganatos és szív-érrendszeri betegségek nem hozhatóak egyértelműen és bizonyíthatóan összefüggésbe a balesettel. Lehetséges például, hogy egy likvidátor, vagy pripjatyi lakos, aki a 90-es évek közepén hunyt el daganatos megbetegedésben (vagyis évekkel a katasztrófa után) nem az ott szerzett sugárzás miatt hunyt el. Legalábbis nem bizonyítható az összefüggés (fehéren-feketén).

Egyedi és sajátos esetek

A csernobili atomreaktor-robbanás UTÁN négy nagyon komoly katasztrófahelyzettel kellett megbirkóznia a hatóságoknak. Ezek közül kettő okozott elhalálozásokat, egy pedig szerencsésen végződött. A "szerencsésnek" mondható eset akkor történt, amikor néhány nappal a katasztrófa után felvetődött annak esélye, hogy a reaktormagból kifolyó, több ezer fokos olvadó anyag eléri a reaktor alatti 20 ezer literes vízgyüjtő medencét. Három önként jelentkező, bátor dolgozó - Alekszej Ananenko, Valerij Bezpalov és Borisz Baranov - búvárruhában merült le a tartályba és leengedte annak vizét. Ezzel megakadályoztak egy óriási gőzrobbanást, mely milliókat fertőzött volna meg Kelet-Európa szerte. Csodával határos módon és a vízzel teli medence védőhatásának köszönhetően túlélték mindhárman.

A második eset a tragédia másnapján történt, amikor az erőmű két vezetője, Bruhanov és Fomin, arra utasították a főmérnök-helyettes, Gyatlov jobb kezét, Anatolij Szitnyikovot, hogy a hármas és négyes reaktor közti szellőző gépház tetejéről nézzen bele a felrobbant atomreaktorba és győződjön meg arról, hogy valóban nyitott e a reaktor-zóna. A férfi védőruházat nélkül ment fel a tetőre és ezzel a biztos halálba, de megtette amire utasították. Több ezer röntgen érte, amibe május 30-án - vagyis egy hónappal később egy moszkvai kórházban - belehalt. (Megjegyzés: valószínűleg bármilyen védőruhát húzott volna fel, hatástalan lett volna a 12 ezer röntgennel szemben [ahol állt, már 3 perc ott tartózkodás is halálos.]) Egyébként ami a halálos adag sugárzás szintjét illeti: a szakértők és orvosok szerint 500 röntgen/óra (5 sievert/h) már halálosnak tekinthető. Szitnyikov önfeláldozó tettével - vagyis azzal, hogy a katasztrófa utáni napon vállalta a reaktorzóna megtekintését - jelentősen felgyorsította a katasztrófa-elhárítást.

A harmadik eset, mely a robbanás utáni napokban újabb katasztrófát okozhatott volna, azokhoz a szénbányászokhoz kötődik, akik bevállalták, hogy kézi szerszámokkal alagutat ássanak az olvadó reaktorzóna alá, hogy oda folyékony nitrogénnal működő hűtőberendezést helyezzenek és megakadályozzák ezzel a radioaktív láva, talajvízbe kerülését. Mint már esett róla szó, jelentős adag sugárzás érte őket a munka során (hogy mennyi pontosan, nem tudható), de az eset utáni években közülük százan haltak meg, különböző betegségekben.

A negyedik katasztrófa-helyzet, mely önfeláldozó dolgozók miatt nem okozott újabb tragédiát, a felrobbant reaktorház körüli épületek tetejéhez kötődik, melyekről kézi erővel kellett eltávolítani a radioaktív törmeléket.

A ventillációs ház tetején, 12 ezer röntgen sugárzásban dolgozó romeltakarítók (maximum 1,5 percet lehettek fent)

Ezeken a tetőkön, melyeket egyébként nevekkel láttak el (mint: Nina, Kátya, Mása)  1000 és 12 000 röntgen közti sugárzás volt a katasztrófa utáni napokban (vagyis a halálos dózisnál kétszer, illetve huszonnégyszer több). A törmeléket mégis valahogyan vissza kellett dobálni a reaktorépületbe (amit aztán szarkofággal terveztek lefedni), mert különben a radioaktivitás soha nem szűnt volna meg a csernobili régióban. A feladatra sem távirányítású robotokat, sem más gépeket nem használhattak, mert ezek nem bírták volna ki az ottani körülményeket. Végül emberekkel oldották meg a feladatot, akik védőruhában mindig csak másfél percet töltöttek a veszélyes tetőkön és gyors váltásokkal dolgoztak. Sajnos ezeknek az embereknek a sorsáról sem tudni semmi biztosat: nem tudni közülük hányan haltak meg az eset utáni években és halálokaik valóban a tetőkön való munkára vezethetőek e vissza.

A radioaktív törmelék eltüntetésekor a tetőket nevekkel látták el. A legveszélyesebb a Mása volt 1986 őszén, a romeltakarításkor

Feltételezhető, hogy a legveszélyesebb tetőrészen dolgozók, akik 12 ezer röntgenben (120 sievert/h sugárzásban) kellett, hogy hordják a törmeléket - még ha csak egy-egy percig is - sokan meghalhattak a későbbi hetekben, vagy akár hónapokban-években. A Szovjetunió mindenesetre titkolta a sorsukat (és ma sem könnyen deríthető ki, hogy mi lett velük).

Meglepő túlélések

Végül két meglepő túlélés esete érdekességként: Alexander Juvcsenko és Borisz Sztolyarcsuk az erőmű dolgozói voltak a tragikus éjszakán és mindketten a 4-es reaktorépületben vagy annak közvetlen közelében teljesítettek szolgálatot. Mégis mindketten túlélték a katasztrófát, ahogyan egyébként rajtuk kívül még néhány százan az erőműben, mégis kettejük esete világít rá legjobban a sok csodával határos túlélésre. Sztolyarcsuk a 4-es reaktor vezérlőtermében tartózkodott a robbanás éjszakáján, majd többször is végigjárta a szétrobbant reaktorépület körüli folyosókat. Ha kapott is aznap este radioaktiv sugárzást, nem betegedett meg és ma is kiváló egészségnek örvend. A másik hihetetlen eset Alexander "Sasha" Juvcsenko -hoz kötődik, aki még közelebb volt a legkritikusabb épület-részekhez. Aznap este két gyakornoknak (Viktor Proskuryakov, Aleksander Kudryavtsev) és egy kollégájának (Valery Perevozchenko) segített abban, hogy Akimov műszakvezető utasítására bejussanak a felrobbant reaktor-terembe és megnézzék a robbanás helyét. Egy hatalmas vas ajtót tartott nyitva, amíg oda a többiek bejutottak. (Aktív sportolóként, a rendszeres evezés miatt hatalmas testi ereje volt, ennek köszönhette, hogy elbírt a feladattal.)

Emlékmű Csernobilban, a hős tűzoltók előtt tisztelegve

A három férfi, aki a reaktor-terembe lépett halálos adag sugárzást kapott (néhány hét múlva haltak meg), de Juvcsenko túlélte a sugárzást, noha 4,1 sievert/h (410 röntgen) adagot kapott belőle. Másnap kórházba került, ahol egy teljes éven keresztül kezelték és még bőrátültetést is kapott. Meglepő módon egészen 2008 végéig élt egészségben.

A felrobbant 4-es csernobili reaktor fölé beton szarkofágot építettek, melyet 1986 november 30-án adtak át (7 hónappal a tragédia után). Ám ez nem bizonyult végleges megoldásnak, 2016 novemberében egy teljesen új, acélszerkezetet emeltek az egész építmény (vagyis a 4-es blokk) fölé, mely már 36 ezer tonna súlyú (105 méter magas, 110 méter hosszú és 257 méter széles). Az új építmény mintegy másfél milliárd euróba került, de állítólag 100 évig védeni tudja a környezetet a sugárzástól.

Csernobil katasztrófája soha nem merül feledésbe, mert a hősiesség, a túlélés és az emberi felelősség "emlékműve" mindazok számára, akik megismerték történetét. A megismerésben segít az HBO sorozata és minden írás, publikáció, vagy cikk, amit a témában azóta írtak. Akár 8 ezren, akár 800 ezren haltak meg a tragédiában, az utókor feladata, hogy ne tudjon megismétlődni hasonló eset, sehol a világban. /2019.11.10.14:05/

Felhasznált anyagok:

• Aszódi Attila: Csernobil - a baleset okai és következményei /aszodiattila blog 2016.04.26/
• Harmat Árpád Péter: A csernobili atomkatasztrófa kérdőjelei /Pervenimus Blog 2019.06.01/
• Adam Higginbotham: The Moments After Chernobyl Blew /sciencefriday.com 2019.02.28/
• WHO Report - 2006

 ***